300 éve

XII. Károly svéd király története, aki 300 éve Debrecenben is járt

1714. október 28-án két kapitány érkezett Erdély határához Havasalföld felől, okmányuk szerint Peter Frisk és Erik von Ungern. Az előbbi valóban frissnek bizonyult, ugyanis november 11-én már a keleti-tengeri kikötőváros, Stralsund egyik kapuján kopogtatott és Carl Gustav Dücker tábornaggyal kívánt találkozni. Az őr, tekintettel az éjjeli órára, először elhessegette, ám, miután meghallgatta, hogy a kapitány szerint ezért a svéd városparancsnok miként bünteti majd meg, mégis Dücker hálókamrájába vezettette. A tábornagy öreg harcos volt, de bizonyára álmos. Így fordulhatott elő, hogy csak a jövevény rávezető magatartása után eszmélt rá: annak titulusa a kapitányinál kissé bővebb. Csakugyan, huszonhét elemből állt, közülük az első magyarul így hangzanék: Károly, Isten kegyelmével Svédország királya.

Az uralkodó a hihetetlen sebességű utazása alkalmával Debrecenben (a Régiposta fogadóban 1714. november elején) és Budán is megszállt. Nem tudom természetesen megmondani, mit jelent az alakja egy átlag svéd számára, hiszen átlag svéd csak a statisztikákban létezik. Kicsit talán olyan e róla történő megemlékezés, mint amikor egy svéd történész Mátyásról emlékezik meg egy svédországi újságban. Tudja, hogy a király központi alakja sok magyar történeti önképének, és tudja – ha már egyszer történész –, hogy Mátyás erőszakkal került hatalomra, zsarnok lett, az uralma alatt a társadalom bő 90%-át kitevő jobbágyság állami adóterhe 550%-kal növekedett, a király üres kincstárat és diplomáciailag elszigetelt királyságot hagyott az utódjára.

A most megjelent, nyolc kötetből álló Svédország története főszerkesztője az 1600–1721 közötti időszakot felidéző kötet előszavában egyebek között így írt: „Megszoktuk, hogy a korszakra, mint a nagyhatalmiság idejére gondolunk, amikor Svédország elérte legnagyobb területi kierjedését... Tízezrével haltak meg svéd és finn férfiak II. Gusztáv Adolf háborúiban, százezrével XII. Károlyéiban. A szomszédos országok számára is nem ritkán rémületes volt az eredmény. Lengyel és német lakott területeket svéd seregek pusztítottak el teljesen, a skånei vidéket pedig [Skånelandskapen: Blekinge, Halland és Skåne együttes elnevezése – NG], amely a viking kor óta a Dán Királyság része volt, mindörökre bekebelezte Svédország.”

XII. Károly törvények által nem kötött, azaz abszolút hatalmat vett át apjától, az önkényuralmat kezdetben a svédországi társadalom jelentős részének lelkes támogatásával kiépítő XI. Károlytól. (A svédeknek ennyi Károlyuk valójában csak akkor lenne, ha az ilyen nevű angol és német uralkodókat kölcsönkérnék. A 16. században a jeles humanista, Johannes Magnus készített egy királylistát, természetesen az özönvízig vezetve vissza az uralkodók sorát. Ahhoz, hogy hely ne maradjon üresen, egyebek között sok Eriket és Károlyt kellett kitalálnia. Listája annyira megtetszett Erik Gustavssson királyfinak, hogy a saját számát is hozzá igazította: amikor 1560-ban trónra lépett, magát XIV. Eriknek tekintette. A többiek is ennek megfelelően jártak el, így féltestvére, az 1604-ben trónra lépő Károly magát a kilencediknek tekintette, holott előtte összesen kettő volt.)

A királyságot nagyhatalommá tevő dinasztiát, amelyet akkor (és még nagyon sokáig) senki nem nevezett Vasának, 1654-ben a pfalz-zweibrückeni váltotta az uralomban. X. Károly Gusztáv trónra léptével kezdetét vette a karolinus kor, azaz a Károlyok kora – a korán elhunyt apát ugyanis idővel fia, XI. Károly követte, amikor pedig ő halt meg, XII. Károly egyszerűen a saját fejére tette a koronát. Az atyai örökség részét alkotta a kor Európájának legjobban kiképzett hadserege. A rendszeresen gyakorlatoztatott csapatok jól felszereltek voltak, a flotta pedig nem sokkal volt kisebb a dánnál. Tetszés szerint lehet a sors fintorának tartani, vagy isteni igazságszolgáltatásnak, véletlenek összjátékának vagy az előzmények szükségszerű következményének, de tény: az a király hozta el végül az összeomlást az ország számra, aki a 17. század svéd uralkodói közül egyedüliként senkinek nem üzent hadat.

Svédország számára az eredendő ősellenség hosszú századok óta a gyanús hitet követő keleti szomszéd volt, változó néven (Novgorod, Moszkva, Oroszország). Frisebb keletű ősellenségnek számított a korai újkorban szintén evangélikus Dán Királyság, amelynek 1536 óta egy tartományát képezte Norvégia. Az eredetileg Svédországból induló ellenségeskedő hatalmi propaganda a 16. század harmadik harmadától háborúk hosszú sorába fordult át: 1563–1570, 1611–1613, 1643–1645, 1657–1658, 1658–1660, 1675–1679 (ebben vívták Észak történetének legvéresebb ütközetét, Lundnál). A legfiatalabb ősellenség Lengyelország lett. A két állam érdekellentétéhez, amelyet a Svéd Királyság 1560-ban meginduló keleti-tengeri terjeszkedése alapozott meg, 1599–1660 között legitimációs válság is társult. Zsigmond svéd királyt ugyanis megbuktatta nagybátyja (aki utóbb IX. Károly néven lépett trónra) – ám e Zsigmond 1587 óta Lengyelország királya is volt, e néven a harmadik. (Az ősellenség emlegetése itt természetesen ironikus – a mindenkori hatalom propagandája azonban az evangélikus királyságban a feltétlenül engedelmes egyházat hangszóróként működtetve rendszeresen tájékoztatta a lakosságot arról, miként fenyegeti a külföld az országot.) Amint ismert, a Svéd Királyság beavatkozott a német földön zajló háborúba is. Ezzel döntően járult hozzá az ottani iszonyat harminc évessé válásához, ám a két garantáló nagyhatalom egyikeként került ki belőle. Mindezek után kevéssé meglepő, hogy 1699-ben végül olyan koalíció állt össze, amelyik tényleg azt akarta, szűnjék meg végre Svédország.

Miután véget ért Magyarország felszabadítása az oszmán uralom alól, és elkezdődött a kontinentális hegemóniáért folytatott két évszázados francia–Habsburg vetélkedés utolsó felvonása, Északon is hatalmas küzdelem támadt, amely utóbb „a nagy északi háború” néven vált ismertté. Aki az egyén szerepét szereti látni az eseményekben, az itt megemlékezik a livlandi nemesség egy vezető alakjáról, Johann Patkulról. Ő nagyobb önrendelkezéshez szerette volna juttatni Livlandot a svéd korona alatt, ám igyekezetének az lett a vége, hogy 1694-ben perbe fogták. Patkul nem várta meg a stockholmi ítéletet (amely egyébként jobb keze, feje, becsülete és javai vesztését mondta ki), hamarosan Erős Ágost szolgálatában bukkant fel. 1699 novemberében már ő tárgyalt a lengyel király és szász választó helyett Péter cár preobrazsenszkojei rezidenciáján. Az itt létrejövő megállapodásnak IV. Frigyes dán király is része lett, vele ugyanis Patkul még májusban megegyezett Koppenhágában. (A livlandi nemestől itt el is köszönünk, Péter segédcsapatait vezette Ágost mellett, amikor a szász uralkodó megharagudott rá, fogságba vetette, majd az altranstädti békében átadta XII. Károlynak. Elkövetkezett a halálos ítélet végrehajtása, a legsúlyosabb változatban.)

1700-ban sorban kitörtek a háborúk. Februárban Ágost rohanta meg Rigát, ám nem tudta elfoglalni az 1621 óta svéd kézen levő várost, márciusban pedig Dánia támadta meg Svédország szövetségesét, Holstein-Gottorpot. Erről étesülve XII. Károly mozgósította a svéd hadigépezetet, és az április 13-ról 14-ére virradó éjszaka maga is elhagyta Stockholmot. 18 éves sem volt, 18 éve maradt az életből – és soha nem tért vissza a fővárosba. Mivel Holstein integritását korábban Anglia és Hollandia is garantálta, Dánia megállítása nem volt nehéz feladat. Miután IV. Frigyes értesült arról, hogy XII. Károly és karolinusai (e szó egyik értelme a kor svédországi hadereje, mindenekelőtt a gyalogos) Koppenhága felé masíroznak, megegyezett gyorsan Holstein–Gottorppal. A háborúnak augusztusban vége lett, az angol és a holland flotta hazatért, Dánia elkerülte a vereséget, megígérve, hogy nem támogatja Svédország ellenfeleit és fizet Holsteinnek negyed millió birodalmi tallért. Szeptemberben, harmadikként, Oroszország is háborúba lépett, közvetlen hadi célja Narva megszerzése volt. (E várost még 1581-ben foglalta el az akkor már dánból svéd szolgálatba átlépett francia Pontus De la Gardie.) Most az ostrom harmadik hónapjában került sor a nagy ütközetre. A felmentésre érkező XII. Károly és serege (a gregoriánus naptár szerint) 30-án délután támadta meg a háromszoros létszám- és ötszörös tüzérségi fölényben levő orosz haderőt. A svéd veszteség (667 halott, 1200 sebesült) részben egy esti incidensből adódott: a sötétben az egyik regiment és a királyi testőrség kölcsönösen ellenségnek vélve a másikat, tüzet nyitott egymásra. A hadizsákmány méretét mutatja, hogy csak orosz hadi lobogóból 230 jutott XII. Károly seregének a birtokába.

A svéd győzelemnek bizonyosan számos oka volt, az alapvető azonban feltehetően a XI. Károly által korszerűsített indelningsverket. Maga a beosztási rendszer korábban is létezett tehát, ám a karolinus-kori formáját XI. Károly idején nyerte el. A hagyományos rekrutáció, a sorozás mindenki számára rengeteg gonddal járt, a besorozottak között a halandóság (különösen a garnizonokban) roppant magas volt, a zsoldos sereg pedig igen sokba került.  Az átalakított beosztási rendszer keretében az egyes országrészek vállalták egy-egy 1200 fős regiment kiállítását. Az adót fizető, azaz földbirtokos parasztok teljesítőképességük függvényében köröket alkottak, e körök pedig kötelesek voltak egy-egy gyalogos katonát (vagy matrózt) kiállítani és az eltartásáról gondoskodni. Az illető kapott egy házat, telket és fizetést, így békében gazdálkodott – ha viszont a rendszert élesítették, neki kellett hadba vonulnia. (A lovasság rekrutációja ettől kicsit eltért.) A tisztek is kaptak egy birtokot (lakhelyül, így a regimentükkel azonos terültről érkeztek a háborúba), fizetségükül pedig olyan jövedelmeket rendeltek, amelyek más birtokokból a koronát illették – ez az indelningsverk eredeti értelme. (Ezt az eljárást az államigazgatásban is alkalmazták.) Mind a katonákat eltartó paraszti köröket, mind a regimenteket rendszeresen ellenőrizte az állam. A királyság hadereje e seregen kívül még a testőrségből, valamint bizonyos lovas alakulatokból, a várak helyőrségéből, és a városok által toborzott alakulatokból állt.

1701-ben a Dünánál Erős Ágost seregét is legyőzte Károly, aztán választhatott a lengyelországi és az oroszországi hadjárat között. A lengyelt választotta, hamarosan trónra is segítette Stanisław Leszczyńskit, bebarangolta a Baltikumot és Szászországot, Ágostot békére kényszerítette – és hat évet hagyott Péter cárnak a készülődésre.

Az orosz hadjáratra 1707 augusztusában indult meg Szászországból. 1708 júliusában Golovcsinnél kierőszakolta az áttörést. Egy évvel később, 8-án hajnalban Poltavánál megtámadta a Péter cár által vezetett haderőt, az ismert eredménnyel. Vereség után szokás a körülményekre felhívni a figyelmet. A király nem maga vezette a seregét, napokkal korábban ugyanis egy felderítés során megsebesült. A források a cári haderő legalább kétszeres létszámfölényét mutatják. Ennél is nyomasztóbb volt a tüzérség aránytalansága. A svéd seregnél nem volt ostromfelszerelés az orosz védművek leküzdésére, az ütközetbe bekapcsolódó száz orosz ütegre pedig csak négyből tudtak válaszolni.

Azt hinnénk, innen már könnyű az út – de nem, a háború nagyobb fele még hátra volt. A király az Oszmán Birodalom területére húzódott, majd, miután diplomáciai jelentőségét elvesztette, és kitessékelték Benderből (némi civakodás közepette), 1714 őszén visszaindult Svédországba. Az apja által kiépített egyeduralom közben természetesen működött tovább, az államigazgatásnak eszébe sem jutott nem engedelmeskednie a király leveleinek. XII. Károly 1718-ban egy norvégiai hadjárattal gondolta térdre kényszeríteni a Dán Királyságot, és ekkor végre megtalálta egy puskagolyó.

A háborús időszak, amelynek a véget az Oroszországgal 1721-ben megkötött nystadi békével szokás megadni, egyes számítások szerint minden harmadik svéd és finn férfi életébe került.

Nagy Gábor

történész