Benzincsempészet

Üzemanyagot mindig csempésztek. Vagy azért, mert máshol olcsóbb, vagy azért, mert valahol kevés volt. Komoly üzlet. Aki ráállt, az - akár - meggazdagodhatott, de ugyanannyi eséllyel kerülhetett börtönbe is, mert a csempészet büntetendő cselekmény. A kilencvenes évek az olajszőkítés és a benzincsempészet fénykora. Mindkét űzelemnek egy a célja: minél nagyobb haszon elérése.

A jugoszláv polgárháború miatt üzemanyag beviteli embargót vezettek be. A leleményes magyarok hamar rájöttek az óriási lehetőségre. Tucatszám vásárolták a kilencven-száz literes tankú verdákat, póttankokat szereltek be, és úgy csempészték a naftát a szűkölködő déli szomszédnak. Az embargó feloldása után az - akkor sokkal olcsóbb - román benzin becsempészése lett a sláger. Az árak kiegyenlítődése után a benzinben „utazók” az ukránra szakosodtak, mely a mai napig a hazai egyharmadába kerül.

A következő riport az olcsó román benzin Magyarországba csempészésének csúcsidőszakában készült.

Nyírségi falvakon autóztunk keresztül. A sofőr rábökött egy-egy házra, frissen emelt kacsalábon forgó palotára.

- Ezt is benzinből építették.

- Miből? - kérdeztem meglepetten.

Megtudtam: Nyíradony, Nyírmihálydi, Nyírbogát, Nyírbátor… és a felsorolásnak nincs vége, gyorsan meggazdagodni vágyó vállalkozói benzincsempészetre szakosodtak. A jugó embargó idején a déli határra települtek. Naponta kétszer-háromszor fordultak. Nem kellett messzire hajtaniuk, a túloldalon, a határtól alig egy kilométerre már benzindepók sora, viszonteladók várták a szállítmányokat. Az ügyesebbek hétszámjegyű összeget csempésztek össze egyetlen hónap alatt.

Az embargó feloldása agyon vágta a déli üzletet, de a csempészeket nem kellett félteni. A hazainál olcsóbb benzinre álltak át. Harminc-ötven forinttal került kevesebbe az ottani benzin. Megérte „foglalkozni” vele.

Egyre több szabolcsi ember csapott fel csempésznek. Közel volt a határ. Ha mohóságuk nem kergették túlzásokba, jól megélhettek belőle.

- Ismerek olyan embert… - folytatta a pilóta -, aki egy csotrogány Daciával kezdte. Fél év alatt Audira cserélte, most meg építkezik.

Nyírbátor felé egyre több rozsdamarta guruló autóronccsal találkoztunk.

- Most már hazafelé tartana - mutatott a gépkocsivezető egy szembe, mérsékelt tempóban közeledő, utánfutós, ütött-kopott Mercire - Csengernél háromszor-négyszer fordulnak.

- De, hát akkor a vámosok egy hónap alatt telepecsételik az útlevelet - vágtam közbe.

- Á, dehogy! - legyintett tájékozatlanságomra. - Kibélelik a paszportot.

- Mit csinálnak?

- Az útlevél lapjai közé bankókat helyeznek. Úgy nyomják a román nacsalnyik kezébe.

A megvesztegetett román vámosok szolgálati ideje alatt annyiszor fordulhattak, ahányszor csak akartak. Mégis csak egy pecsét került a megfelelő helyre. Az illegális üzemanyag szállítók mindig a lepénzelt vámosok szolgálata idején járták a határt, azaz hetenként kétszer-háromszor, de így is bőven megérte nekik.

- Szóval, azt csinálják - folytatta a vezető -, hogy a benzint átlógatják a határon, aztán Csengerben hordókba, kannákba fejtik. A nap végén indulnak Nyírbátorba, Nyíregyházára, Debrecenbe. Minden literen van húsz-negyven forint hasznuk.

Percnyi merengetést, hallgatást követően még nekem szegezte a kérdést:

- Mit gondolsz, errefelé miből taxiznak? Ha magyar benzinkutaknál vásárolnak, rámegy a gatyájuk. Utast fuvarozni a jelenlegi tarifák mellett csak akkor éri meg, ha olcsó hajtóanyaghoz jutnak.

Egyetértően bólintottam.

- Ez még mind semmi! – bökött mutatóujjával jelentőségteljesen a levegőbe. - A románoknak persze, hogy feltűnt a magyarok gyakori megjelenése benzinkútjaiknál. Ők se mennek szomszédba egy-egy trükkért. Az ottani MOL kutaknál megcsinálták azt, hogy hétvégére a tartályokba eresztettek egy-egy tankernyi olcsóbb román naftát és magasabb áron, minőségi magyar termékként adták el. Hétfőig az utolsó cseppig ki is mérték a magyaroknak. Mire jött az ellenőrzés, akkorra megint magyar benzint szolgáltak ki. A román és a MOL benzin árkülönbözetét a helyi kutasok vágták zsebre. Az sem két lej volt.

 Elképedten csóváltam fejem:

- Pedig így van! – bizonygatta barátom. – Egyik ismerősöm hétvégeken járt át románba. Egy év alatt tropára ment a Seat Ibiza motorja. A szerelője mondta neki, hogy a nyugati verdák nem komálják az alacsonyabb oktánszámú benzineket…, ráadásul istentelenül büdös, száz méterről érezni, hogy a pacák milyen benzint tankolt.

Tehát, az ország legelmaradottabb keleti régiójában, ahol a munkanélküliség messze meghaladja az országos átlagot, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Van, aki a jó almaterméstől várja a megélhetését, mások a dohánytermesztéstől, s egy gyorsan meggazdagodni vágyó csoport a benzincsempészettől.

A beszélgetést követően hetente, kéthetente a szerző is átjárt Érmihályfalvára. Csurig töltötte a Suzuki tankját. Ha már ott volt, a szombati piacon fillérekért vett sört. A Bürger különösen finom volt. Sokkal olcsóbban jutott liszthez, cukorhoz és még sok minden máshoz.

A haszonszerzésen túl még egy boldogító érzésért megérte átmenni: Románia területének azon szegletén csak magyar szót hallott. A helyiek is örültek az anyaország magyarjainak. Kell ennél több?

Somogyi Ferenc