Sokan örülnek most Debrecenben annak, hogy Kóti Árpád március 14-én Kossuth-díjat kapott. Ma leginkább ő testesíti meg a „debreceni színész” fogalmát. Fenegyereknek számított, nem a simulékonyságáról ismerték a kollégák és rendezők. Nem rejtette véka alá a véleményét. Mindazonáltal szeretni való ember, mindig népszerű volt a folyamatosan változó debreceni társulatban.
Talán nem is fordult még elő, hogy valaki a Csokonai Színház tagjaként Kossuth-díjat kapott volna. (Vidnyánszky Attila rendezőt kivéve) Vidéki színészt ritkán ér(t) ekkora megtiszteltetés. A szegedi Király Levente kapta meg, s most - Kótival egy időben - külhoni magyar színházművész is magáénak mondhatja a legértékesebb megbecsülést, a Komáromi Jókai Színház nyugalmazott tagja, Boráros Imre.
Molnár Gál Péter írta Kótiról, hogy a színművészeti főiskolára (ma egyetem) nem ment el átvenni az aranydiplomáját. Ennek az az oka, hogy ő még a diplomáját sem ve(he)tte át, tehát nincs a birtokában arról papír, hogy „iparengedélyes színész” volna.
Egyébként úgy lett a főiskola hallgatója, hogy előtte soha egyetlen színházi előadást sem látott. Bármilyen kis szerepben észre tudja vétetni magát, ő talán II. Alabárdosként is tudna látszani. Nem szerette-szereti, ha színészbábnak használják, ha áldozatául esik művészegyénisége kétes modernségű rendezői koncepcióknak.
Néztem a kis filmet róla a köztévében, a maratoni „díjműsorban”, s nagyon szimpatikusan nyilatkozott: mint szavaiból kiderült, nagyon örül annak, hogy őt sosem tartották mesterkéltnek, teátrálisnak.
Ha elmegy Pestre, valószínűleg már régóta Kossuth-díjasnak ismerjük, s az egész ország. Ám a szakma nagyon régóta tudja, van Debrecenben egy színész, aki zseni, s aki furcsamód nem akar Pestre kerülni hírnévért, nagyobb dicsőségért, sokkal több pénzért. Valamikor Novák Istvánról írták, hogy sokan Budapestről vállalták a fárasztó vonatozást, csakhogy lássák őt játszani. Szerintem Kóti Árpád kedvéért is számosan meghozták ezt az áldozatot.
Legendás, ahogyan József Attila szonettkoszorúját, a Hazámat mondja. Megesett már, hogy ingyen várták volna el tőle, hogy előadja. Barátgarasért. Néha ez is megesik vele, némelyek ennyire taksálják azt a zsenialitást, ami mindig megmutatkozik benne, ha deszkára lép.
Közvetlen ember, nem él elefántcsonttoronyban attól, hogy ő színművész, a legnagyobbak közül való, a Latinovitsok, a Bodrogi Gyulák, Törőcsik Mari-nagyságúak közül.
Pályakezdőként, friss diplomásként öt év alatt négy színházban játszott: Békéscsabán, Veszprémben, Egerben, Szolnokon. 1963 óta élvezheti géniuszát a cívis publikum.
Kívánjuk, debreceni nézők, hogy még sokáig láthassuk őt a deszkákon, ha csak néhány percre is egy-egy előadásban, de legyen alkalma, ereje morzsákat adni zsenialitása Isten áldotta, hatalmas kenyeréből!
(erdei)
Új hozzászólás