A „Tegyünk együtt az agresszió ellen” projekt keretében bűnmegelőzési rendezvényt tartott a debreceni CSAT Egyesület május 7-én Berettyóújfaluban, a Civil Udvarban.
Egyik tanítványom rosszkedvűen ült be a tanórára. Szembetűnő kedvetlensége szót kívánt. Pszichológiai szakkifejezéssel élve, ventilálással, azaz kibeszéltetéssel próbáltam a lelkét nyomasztó teher csökkentésére.
Összetalálkoztam volt kollégámmal. Sietősnek tűnt a dolga. Nemsokára ki is derült: nem ok nélkül. Azért megállt néhány szóra. A szokásos „hogy vagy?” után, a legutóbbi emléket felidézve érdeklődtem: - Ott vagy még?
Az utóbbi napok terrorcselekményei újból felszínre hoztak egy, a témában kevésbé tárgyalt kérdést: hogyan viselkedjünk fenyegetett helyzetben? Senki sem szeretne áldozattá válni, de az sem megoldás, hogy ezentúl otthonunkból ki sem mozdulunk.
Tavaly a Fertő-tó burgenlandi részének tüneményes kisvárosában, Ruszton jártam. A világörökségi védettséget élvező, a tó nyugati partján fekvő település középkori városfalakkal körülvett belvárosának szinte minden épülete műemlék.
A korosodó ember egyre szorosabb kapcsolatba kerül az egészségüggyel. Fárad, kopik a szervezet. Itt fáj, ott hasogat, a gyomor émelyeg, a vérnyomás az egekbe szökik. Ellenszerük a gyógyszer (azért hozzáteszem, nem egyetlen lehetőség a bajok kúrálására).
A királyi tévé híradói óráról órára sorolják a termelési számokat, százalékokat, hogy a pannon puma adrenalinja az egekben, az EU-ban nincs még egy olyan ország, amelyik minden nap akkorát produkál, amekkorára ezen a vén golóbison senki sem képes.
Mórahalom közelében, a magyar-szerb határon megépítették a referenciakerítést. Egyből nem is egyfélét, hanem egyenesen négyet, legyen min törniük a fejüket a honatyáknak.
Ahogyan a szobrász önti a gipszet a halhatatlan arcra, azonkép öntjük mi céhesek- mívesek szavunknak anyagát és várunk, várunk, míg a kíntól kővé nem mered.