Lehet, fejemet veszik, de nekem nem jön be a Neoton. Egyéni szoc. probléma – véleményezhetné a zenekart szerető zöm.
Igen, bevallom, tényleg bennem van a hiba, hiszen Csepregi Éváék slágerek tucatjait alkották, énekelték, vitték majd’ világsikerre, tehát csakis kalap lengetve üdvözlendők, de nekem más zene kell. A művészetek elefántcsonttornyába mászásom fejemre róhatják, hiszen a magasból szontyolodott alánézéssel figyelem a mindent elborító kommerszet. Mint a Szaharában napok óta víz nélkül szédelgő, szomjazom az igényesebb muzsikára. Aranyásók módjára próbálom összekaparni, ami nekem tetsző. Sziszifuszi munka, mert a hazai rádió és tv kanálisoknak a nézettségi mutatók és a reklámbevételek az isteneik, számukra rétegműsort sugározni vétek és biztos bukás. A közmédia meg ráállt az emberhülyítő agymosásra. A butuló magyar társadalomban elenyészik az igény a veretesebb alkotások élvezésére. Könnyűzenében progresszív rockra, dzsesszrockra vágyom, nem néhány akkordos tingli-tangli eszkábálnyokra. Egyedül a YouTube kínálat oltja úgy-ahogy igényszomjamat.
Borongásom alatt a Neoton egymás után nyomta az ismert dalokat. A Kölcsey Központban, az ünnep második napján, mintegy karácsonyi ajándékként léptek fel. A nézőteret megtöltötték a Famíliát, a dalait imádók. Csápoltak, éljeneztek, vörösre tapsolták tenyerüket és boldogok voltak. Az idősebbek nosztalgiáztak, a számokat élvezve megfiatalodtak. Az ifjabbak a modern hangzást, a feszes ritmust értékelték…, mert a fanyalgás ellenére, a zenekarról semmi rossz nem mondható. Minden hang a helyén volt, a számok stúdióminőségben szóltak, az előadókon látszott, hogy a mai napig élvezik, amit csinálnak.
A koncertjegyeket a család agitálására szereztem be. Nem mondhatom, hogy a zenei eseményt lázas izgalommal vártam, de ha már Neotont hallgattam, igyekeztem nekem tetsző dolgokat találni. Hála az égnek, akadt. Kimondottan tetszett Csepregi Éva fiának feszes, kemény dobolása. Akadt négy perce, amikor a színpadon egyedül püfölhette a bőröket. Na, arra csettinteni kellett! A koncert közepe táján a zenekari tagok levonultak, csak a szólógitáros Végvári Ádám és a billentyűs Lukács Andrea maradt. Instrumentális szám következett. Ekkor egy percre Pink Floyd érzetem támadt. A szintetizátor mély, állandó basszusa és a gitár torzított, visszhangosított hangjai egy jobb fajta progresszív mű bevezetőjeként is megállta volna helyét. Végig élveztem Lukács Andrea billentyűzését. Tulajdonképpen ő adta a jellegzetes Neoton hangzás alapját.
Míg a számokat hallgattam, eszembe jutott, bizony a Neoton egy „csinált” zenekar. Bár 1965-ben az együttest két közgázos fiatal, Pásztor László és Galácz Lajos alapította, ütőképes együttessé 1977-ben Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és a magyar könnyűzene mindenható ura tette. Az ő vezénylete alatt alakult át Neoton Famíliává. Az együttest a bőkezű mecénás, az erős menedzselés Magyarország és a szocialista tábor kirakatzenekarává emelte. A hetvenes-nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb magyar együtteseként, harminc körüli magyar nyelvű és tucatnyi angol nyelvű albumuk jelent meg, miközben több külföldi díjat is nyertek.
Tulajdonképpen ma is annak a bő évtizednek sikereiből, repertoárjából „élnek”. Nincsenek új szerzeményeik, ám az együttes tagjai úgy vélik, míg a közönség szereti és igényli a régieket, addig azt kell játszani.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás