A minap a fővárosban járva, Budán akadt dolgom. A napi rohanást levezetendő ültem egy kávéház teraszára a Mammut üzletház közelében. Kezdeti csendes nézelődésem egyre inkább célirányos megfigyeléssé változott át, mivel az utcán feltűnően sok fogyatékkal élő gyermek és felnőtt jelent meg.
Miközben azon merengtem, vajon a környéken miért oly sűrű a hendikepes emberek előfordulása (gondoltam sajátos nevelési igényű gyermekeket oktató iskolára, szociális otthonra), gondolataimba dühödt kopogtatás zavart bele. A zaj irányába fordulva vak középkorú férfit pillantottam meg. Valószínűleg eltévedhetett, mert egyre vadabbul csapkodott fehér botjával, próbálandó „feltérképezni” a terepet. Amikor a sétáló utcában belebotlott egy középre kiállított hatalmas virágcserépbe, feladta. Könyörgő hangon segítséget kért. Nem kellett megismételnie. Fiatal nő termett mellette, fogta meg szakszerűen könyökét és indult vele a kért irányba.
Október 15. Ezen a napon született Rudolf Péter színész, Fábri Zoltán filmrendező és Lermontov orosz költő. Ez a nap a Fehér bot világnapja is. Az ENSZ 1969-ben nyilvánította jeles nappá, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a vakok és gyengén látók különleges helyzetére, keresve gondjaik megoldásának, a társadalomba illeszkedés, a teljes értékű élet élésének lehetőségeit. 1988 óta évenként tartják meg a világnapot.
A vakság a legkevésbé felismerhető fogyatékosság, ugyanis testi tünetei alig vannak. A mindennapok embere gyakran csak akkor kezd gyanakodni, amikor ismerőse vagy ismeretlen egyértelműen felismerhetőket nem az elvártaknak megfelelően reagálja le.
A vak az, aki semmit sem lát. Gyengénlátó fényt, homályos körvonalú nagy tárgyakat észlelésére képes. A látássérültek túlnyomó többsége felnőtt korban veszíti el látását. Elsősorban az öregedéssel együtt járó látásromlás következtében, de oka lehet a cukorbetegség szövődménye, a zöld hályog, vagy különböző balesetek, sérülések. A látássérültek másik csoportját a született és a gyermekkori vakok és gyengén látók alkotják.
Magyarországon körülbelül negyvenötezer ember él vakon vagy közel teljes sötétségben. Az országban a Vakok Intézetében és két Vakok és Gyengénlátók Általános Iskolájában tanulhatnak a gyerekek. Az egyik intézmény a fővárosban, a másik Debrecenben, a Lóverseny utcán fogadja a speciálisan fejlesztendő tanulókat. Sajnos a debreceni intézmény tudatos sorvasztása folyik, miután 2009-ben összevonták egy középiskolai kollégiummal. Nem biztos, hogy az akkori döntés jó volt.
A vakok és gyengén látók érdekvédelmét országos szövetség és megyei szervezetei fogják össze, ezen kívül számtalan alapítvány segíti a világtalanokat.
A vakok közlekedésének közismert és elengedhetetlen feltétele a fehér bot. Az ötlet egy francia grófnőtől, Guilly d’ Herbemonttól származik. Az 1920-as években a párizsi utcákon sétálgatva figyelt fel a vakok közlekedésére. A világváros egyre növekvő forgalmában bizonytalankodó látássérültek haladásának biztonságosabbá tételének érdekében jutott el egy könnyen felismerhető, kézben tartható eszköz ötletéig.
A fehér bot használata célszerű, mert mind a gyalogosok, mind a járművek vezetői felismerik a vak ember közeledését, s annak megfelelően cselekednek.
A fehér bot használata mellett komoly segítőtárs a vakvezető kutya. Egy-egy kutya kiképzése milliókba kerül. Hazánkban évente 15-20 ebet tudnak kiképezni, ezért ezekért az okos állatokért „sorban állnak” a rászorultak. Különböző technikai eszközök is segítik helyváltoztatásukat (közlekedési lámpa hangos bemondása, a járdába épített vakvezető csíkok, hangos helyzet meghatározó).
A vakság, a vakok a művészetekben is megjelennek (pl. Babits: Vakok a hídon, Juhász Gyula: Betlehemi üzenet a vakoknak, Stevie Wonder vak zenész, vagy az egyik tehetségkutatón felfedezett Krizbai Teca).
A világnap alkalmából álljon itt Arany János: Vakságban c. versének részlete:
Köszönöm, óh Isten, köszönöm azt neked,
Hogy hatvan évemig láthatnám remeked,
Ezt a szép világot…
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás