A sportbarátok legnagyobb bánatára nem rendeznek idén olimpiát. A közmédia sportcsatornájának jóvoltából azonban újra átélhetjük a szovjet nyomás alól szabaduló, rendszerváltás utáni Magyarország legfényesebb ötkarikás pillanatait. Az 1992-es barcelonai játékoktól egészen a 2016-os riói viadalig. Ez pedig erőt adhat a járványidőszak sikeres átvészeléséhez.
A kétpólusú világrend kibékíthetetlenné fajuló szembenállását és a hidegháború uralkodó ideológiáinak állandó konfrontálódását a sport, ezáltal az olimpiai mozgalom is jelentősen megsínylette. A mintegy négy évtizedet felölelő időszakban a versenyeken való szereplés túllépett a sport keretein. Gondoljunk csak az 1956-os magyar forradalom idején rendezett melbourne-i játékokra, és fiaink szovjetekkel vívott vízilabdadöntőjére, amely a magyar sport egyik legszimbolikusabb összecsapásaként maradt meg az emlékezetben. A tizenhat esztendővel későbbi, müncheni viadal izraeli sportolók tragédiába torkolló túszul ejtése miatt a legsötétebb ötkarikás fejezeteket gyarapítja.
A leghívebben azonban az 1980-as seregszemlék tükrözik a korszak (akkor már enyhülő) viszonyait. A szovjetek által rendezett moszkvai játékoktól hatvanöt nemzet zárkózott el. Négy évvel később, 1984-ben pedig Los Angelesben volt ugyancsak „csonka” a mezőny, miután Szovjetunió és az általa uralt keleti blokk tizennégy állama maradt otthon. Leszámítva az önjáró, magát a szocialista bojkott alól kivonó Romániát – hazánk keleti szomszédja azóta sem szerepelt olyan eredményesen olimpián, mint azon a nyáron.
Az évtized végén, Szöulban már „teljes” volt az induló országok palettája. Szovjetunió hanyatlásával pedig kezdett kirajzolódni egy élhetőbb és minden tekintetben emberibb világ, mely előmozdítja a vasfüggöny végleges, visszafordíthatatlan lehullását. Versenyzőink a Magyar Népköztársaság utolsó olimpiáján is kitettek magukért, huszonhárom érmet szállítva kis hazánkba, köztük nyolcat a legfényesebb medáliából.
Négy évvel később, a rendszerváltás első nagy sporteseményén ezt a termést is felülmúlták. Persze, ismerve a magyar küldöttségben rejlő lehetőségeket, erre minden esély megvolt. Elvégre Barcelonában is rajthoz állt a korszak nagyágyúja, Darnyi Tamás, és irigylésre méltó tempókkal szerzett két bajnoki címet. S rajtkőre lépett a Szöulban már berobbanó, sportsajtó által akkortájt csak Krisztina királynőként emlegetett úszócsillag, Egerszegi Krisztina is, aki a száz és kétszáz méteres hátúszáson begyűjtött elsőségek után a legkegyetlenebb vegyesszámban, négyszázon sem talált magának vetélytársat. „Egér” kimagasló dominanciájához mérhetőt később Hosszú Katinka nyújtott magyar színekben – három riói aranyérmével. 
A honi úszószakma megfejthetetlen varázsáról mindent elárul, hogy a három úszózseni által keretezett időszakaszban, az 1992 és 2016 között megrendezett hét olimpián több magyar címnek tapsolhattunk, mint e kis ország kapacitása alapján remélni mertük. Atlantában Rózsa Norbert, Czene Attila, na meg Egerszegi Krisztina ötödször, Sidneyben Kovács Ágnes, Londonban pedig Gyurta Dániel és Risztov Éva léphetett az emelvény legtetejére. S közben ne feledkezzünk meg érmeseinkről: a nagyszerű Güttler Károlyról, Kapás Boglárkáról, vagy a négy olimpián is dobogóra álló, összesen hat érmet szerző Cseh Lászlóról.
Hogy ne csak úszóinkat zengje körül dicshimnusz, arról a kajakosaink, kenusaink gondoskodtak, s gondoskodnak. Nevesül Kőbán Rita, Janics Natasa, Kovács Katalin, Storcz Botond, Kolonics György, Horváth Csaba, Vajda Attila, no meg Kozák Danuta. És e felsorolással csak a szakág legnagyobb formátumú ászait említettük. A sor hosszan folytatható lenne a megszámlálhatatlan érmet termelő páros és négyes összeállításokkal. Szerénység nélkül mondhatjuk hát: vízen, vízben kiválóan teljesít a magyar sport.
No persze nem csak ott. Mert vélhetően egy életre meghatározó élményt kapott, aki látta az atlantai ringben „Kokó” Kovács Istvánt, vagy épp átélte, hogyan kaszabolja ellenfeleit aranyat érően megannyi vívócsillag: Szabó Bence, Nagy Tímea, később Szilágyi Áron és Szász Emese. De örömkönnyektől csillogó arccal idézhetjük fel pólós fiaink Sidneyben, Athénban, Pekingben bemutatott meneteléseit, és mai napig csodálattal, már-már lélegzetünket visszafojtva szemlélhetjük Ónodi Henrietta, Csollány Szilveszter vagy Berki Krisztián kifogástalan mutatványainak felvételeit. És akkor még nem szóltunk a kalapácsvető Kiss Balázsról és Pars Krisztiánról, a sportlövész Igaly Diánáról, az öttusázó Vörös Zsuzsáról, vagy a birkózó Majoros Istvánról.
A magyar sport csillogó egén azonban nem csak a bajnokok érdemelnek helyet, hiszen számtalan olyan pillanatnak lehettünk részesei, amelyek felérnek a legfényesebb érem dicsőségével. Mindemellett ne feledjük el azt sem, hogy olimpikon hölgyek és urak valamennyi idejüket, erejüket, idegszálukat arra áldozták, hogy hazájukat és honfitársaikat képviseljék a világ színe-java előtt, az egyetemes sport legrangosabb eseményén.
Persze volt olyan, aki elérte kitűzött célját, és sajnos olyan is, aki nem. Egyesek a legfontosabb pillanatban húzták elő legjobb formájukat. Mások hosszú évek tündöklése után a téttől, lehetőségtől nyomasztva épp a legjelentősebb órákban roppantak össze. Egyvalami azonban közös bennük: egytől-egyig hozzájárultak a magyar sport gazdag és sokszínű örökségéhez.
Így a dicső elődökkel egyetemben mindannyian példaképek. Akiből erőt merített a magyar nép pusztító háborúk és levert forradalmak után, véres elnyomások és teljes kiszolgáltatottság idején. És akikből erőt meríthet most, a tomboló járvány és az azt követő újjáépülés során is.
Tóth Sándor
Új hozzászólás