A cívisváros már hosszú évszázadok óta bővelkedik irodalmi kincsekben, és már a 18. században a magyar literatúra egyik központjává vált. Az idei esztendőben megannyi irodalmi vagy irodalomhoz szorosan kötődő személy tisztes, kerek évfordulóját ünnepeljük, közülük pedig sokan Debrecenhez is szorosan kötődnek. Azt hiszem, a kronologikus előrehaladás most erény, mintsem túlszabályozottság.
Ha már Debrecen, előbb talán illendő, hogy magáról a városról említjük meg a jeles évfordulót. Épp idén április 11-én volt 330 éve, hogy 1693-ban Debrecen megkapta a szabad királyi városi címet. Ezt követően pedig az összmagyar kultúra is utolérte, és a cívishaza halhatatlant alkotott. Novemberben lesz negyed évezrede, hogy a poeta doctus, a felvilágosodás költője, ki Árkádiában élt, Csokonai Vitéz Mihály megszületett Debrecenben, ahol aztán lelkét is adta vissza Teremtőjének. Ő nem csupán a magyar poétika kiemelkedő alakja, de Debrecen oly híres szülötte, akinek későbbi sírfelirata lévén Kazinczy Ferencék az Árkádia-perben a költészet ókori, már-már mitikus hazájához, Árkádiához hasonlították – Goethe és Schiller értelmezéséhez hasonlóan – a cívisek honát. Ennek kiváltó oka volt a nyelvújító javaslata a költőzseni márványtáblájára: „Arkádiában éltem én is.” Sírja napjainkig büszkén áll, és hirdeti a debreceni és a magyar költészet nagyszerűségét és halhatatlanságát a Csokonai Dorottya-eposza után elnevezett Dorottya utcán.
Ha pedig már Csokonai, akkor, bár években kisebbet ugrunk, a másik óriás, akinek neve egybeforrt a forradalommal és a szerelmes szabadságvággyal, Petőfi Sándor éltében még ellátogatott egykori poéta elődje nyughelyére. Petőfi pedig épp idén, hogy 200 esztendeje meglátta a napvilágot, majd Debrecen számos alkalommal volt szenvedései, aztán büszke hazafi küldetései színtere. Vándorszínészként és színészként is tevékenykedett itt, ám legismertebb életszakasza talán az volt, amikor szinte nincstelenül, betegen élt az Alföld szívében, ám családjával sem felejtette el a kultúra, irodalom későbbi magyar szentélyét. Később azonban, az 1848-as eseményeket követően a haza szolgálata is útjába ejtette a cívisvárost, hiszen Bem József ide küldte a forradalmár költőt Klapka Györgyhöz és Kossuth Lajoshoz is. Az 1844-es, Egy telem Debrecenben című költeményét így kezdi a maga dúló érzelmű ambivalenciájával:
„Hej, Debrecen,
Ha rád emlékezem!...
Sokat szenvedtem én tebenned,
És mindamellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem.”
Az 1823-as esztendőnél maradva akad még évforduló. Ez volt az az év ugyanis, amikor – bár ez akkor még nem volt azonnal világos – a magyarság megkapta örök imáját, a Himnuszt, Kölcsey Ferenc tollából, egészen pontosan ekkor tisztázta hazánk legszentebb énekét. Úgy gondolom tehát, hogy kissé kitérve a városból, ezt a jeles ünnepélyt sem feledhetjük el. No, de visszakanyarodva örömünk és bánatunk, sikereink és szenvedéseink szeretve tisztelt színterére, Debrecenre, mondhatnám, Árkádiára. Idén lenne 60 éves Borbély Szilárd, a tragikus sorsú szerző-irodalomtudós, aki a legfájdalmasabb realizmusában tapasztalta meg a tragédia fájdalmait. Számára a sors mindössze ötven esztendőt rendelt. Nem érte már forradalom, sem harc, csupán az ellehetetlenülés, a gyötrő valóság, a gyilkos karácsony, amely során szinte szeme láttára vették el erőszakkal szülei életét. Mindezt megírta Halotti pompa című művében. Az Árkádiában című kötetének címválasztásában felfedezhetjük újra a Kazinczy-féle értelmezésben megjelenő kies, költészetnek otthont, hazát adó kies táj utáni vágyakozást, amelyben Csokonai vagy épp Vörösmarty és Arany János éltek. Legismertebb műve mégis a Nincstelenek, amely 2013-as megjelenése után gyakorlatilag minden hazai szakember és a közönség szerint egyaránt minden tekintetben az akkori legtökéletesebb mű volt.
A végére különleges személyt hagytam. Direkt. Ő ugyanis a maga nemében nem klasszikus költő, író volt – inkább zseni, úgy általában. Zenész, aki másokban tudta felébreszteni azt az égető érzelmet, lázadni akarást, tudást, amelyet egyszerre megénekelt. Cseh Tamásról van szó, a bakonyi indiánról, aki, bár személyében kifejezetten szorosan nem kötődik Debrecenhez, mégsem áll olyan messze tőle. Január 22-én, a magyar kultúra napján lett volna 80 éves. A Cseh Tamás Program keretein belül pedig 2016-ban felavatták az első vidéki, összesen nyolcadik országos poptörténeti emléktáblát, amely a Debreceni Művelődési Központban kapott helyet, az egykori Ifjúságpolitikai Klub (IPK) tiszteletére és emlékére. Nem sokkal, néhány hónappal később a cívisváros megkapta a második táblát is a Cseh Tamás Program részeként, ezúttal a beatmozgalom ikonikus helyi színterén, az Arany Bika Szállóban.
Barna Marci
Új hozzászólás