Egyik magántanítványom középiskolai felvételire készül. A foglalkozásokon magyar feladatlapokat oldunk meg, a kitöltési rutin, a típusfeladatok felismerése, gyakorlott megválaszolása, és a tanultak felelevenítése, frissítése végett.
A minap az egyik feladat fogalmazás volt. Meglepetésről kellett tíz-tizenkét mondatos történetet alkotni. Próbáltuk összeszedni a diák tizennégy évének emlékeit. Segítségként és poénként azt találtam mondani, hogy az is meglepetés, ha a MÁV-nál egy vonat pontosan közlekedik.
Mint vasútmániákus, naponta kísérem figyelemmel a honi vaspályás közlekedés alakulását. Sajnos, a helyzet nem szívderítő, mert bizony nem egy-két szerelvény késik. Egy-egy előre nem látható esemény (síntörés, vezetékszakadás, baleset vagy időjárási körülmény) esetén az állampolgár ellenkezés nélkül elfogadja a tényeket, de amikor felelősök mulasztása miatt következik be, azt soha.
Egyes vaspályák kritikán aluli állapota, félévszázados mozdonyok, rozzant vagonok közlekedtetése a döntéshozók lelkén szárad. Akarat és pénz hiányában alig történik változás. Különösen igaz ez az ország keleti fertályára. A Budapest – Miskolc vonal ramaty állapotban lassítja a haladást. A rengeteg szénszállító vonat szinte nullára amortizálta. A Szerencs – Nyíregyháza szakaszt pocsék minőségben újították fel, csak 60 km/h-val döcöghetnek a vonatok. A Debrecen – Fehérgyarmat viszonylat inkább hullámvasútra emlékeztet, mint közösségi közlekedésre alkalmas sínpárra. A leromlott pályák miatt tarthatatlan a menetrend.
A keleti vonalakra a fővárosi vasúti közlekedésből kivont, levitézlett járművek kerülnek. A mátészalkai viszonylat szerelvényein utazva például a hetvenes évek retroérzése keríthet hatalmába, hiszen a személyvagonok már akkor is a síneken szolgáltak, pedig inkább már a bontóban lenne a helyük. Mintha a politikai és MÁV vezetés berkeiben olyan szemlélet alakult volna ki, hogy azok a csotrogányok oda még jók lesznek. Meg is van az „eredménye”. Nem elég a pályaállapotok miatti késés, a vonóerőkkel és a vontatmányokkal is állandóan baj van.
Ez az írás mégsem a cammogó, csikorgó, rázkódó, redves vasúti matuzsálemekről szól, hanem az állandóan késő Tokaj IC-ről (ma kivételesen csak nyolc percet, általában húsz-harmincat). Esténként nincs olyan nap, hogy pontosan érkezne a végállomására, Debrecenbe. Pedig a négykocsis szerelvényt az ország legmodernebb vagonjaiból állítják össze, és megbízható villanymozdony húzza az igazán nem nehéz elegyet. Gyakran már a Keleti pályaudvarról mínuszban indul. A szerelvény naponta több fordát tesz, s estére tetemes időbeni lemaradást szed össze, lehetetlenné téve a megfelelő idejű startolást. A miskolci vonalon haladva, Gödöllő és Aszód között, a Gödöllői-dombság nehéz domborzati viszonyai között mindig történik valami: síntörés, vezetékszakadás, biztosítóberendezés meghibásodása, szél által sínekre döntötte fatörzsek. A vonal legsérülékenyebb szakasza. Hatvan és Mezőkövesd között a pálya rossz állapota miatt növekszik a késés ideje. Egyes részein felújítás folyik, ezért a forgalom egy vágányon zajlik. Az IC újabb tíz-húsz percet szed össze. A Szerencs – Nyíregyháza közötti részről már tettem említést.
A Tokaj IC viszontagságos út végén gördül be a Nagyállomásra. Kevés az utas. Megbízhatatlan a járat. Este már nagyon nincs kedve az embernek késő vonaton zötykölődnie. Pedig az IC-ket azért állították forgalomba, hogy gyors, pontos, kényelmes elérési lehetőséget teremtsenek a vidék és a főváros között. Az előbb sorolt tulajdonságok azonban csak a menetrendben, illetve MÁV nyilatkozatokban érhetők tetten. Az utazni vágyó előítéletes lett, az állami vasúttársaság pedig vajmi keveset tesz a negatív vélemény és fenntartás kiküszöbölésére.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás