Az elengedés az érzelmi megkönnyebbülés egyik formája. Természetesen mindez akkor igaz – hatványozottan is –, ha valami olyan trauma éri az embert, amely csapás társas kapcsolatokból, mérgező, ártó emberi viszonyokból ered. Amikor azonban a sportról van szó, elengedni alighanem a legkétségbeesettebb, legméltatlanabb megoldás.
Régóta látjuk, hogy a DEAC férfi kosarasai háza táján valami nagyon nem stimmel. A kitűzött célok pedig már a Magyar Kupa, valamint a rájátszásba kerülésért folytatott harc kellős közepén sem voltak igazán köszönőviszonyban a mutatott teljesítménnyel. Bár a szezon során sikerült imponálóan felülkerekedni a címvédő Falco együttesén, a gyengélkedő, szebb napokat is megélt másik vasi fellegvár, Körmend számára is jókora csapást jelentett az egyetem fekete-fehér gárdája, a hosszútávon igazán jelentős eredmények azonban sajnos korántsem a debreceniek számára kedveztek. A Honvédon sem alapszakaszban, sem rájátszásban nem sikerült fogást találni, egészen addig, amíg a rájátszásban már-már nyíltan egészen flegmává vált a játék, sugallva: ennek a szezonnak annyi.
S kihunyt a láng. A drenovaci dobóforma tüze helyére beálltak a hibák, az elbakizott kísérletek, a fiatalok lángja sem pislákol már. Hiába, a sportszerűtlenség magas foka a lesza…akarom mondani teszünk rá mentalitás. Sportszerűtlen a szurkolókkal szemben, és főképp a számunkra méltán szent fekete-fehér klubcímer százöt esztendős múltjával szemben.
A sors jelzése, hogy éppen a Honvéd csapatával érkezett Debrecenbe az egykori Vadkakasok kedvenc kosarasa, Fodor Marci. Ő most a piros-fehérek egyik vezetője. Szomorúan, de a hosszú idő múltán elengedő mosollyal mesélte, hogy a vadkakasos szerződését több millió forintos kifizetetlen számlával zárta, vagyis annyit nem kapott meg a különböző jogcímen kifizetendő pénzekből.
- Mindegy, ez volt! – legyintett, és jó szurkolást kívánt Marci. Én meg elmerengtem, hogy a Vadkakasok utolsó meccsén is úgy hajtottak a fiúk, mint az őrültek. Kikaptak. A mérkőzés végén pedig, amikor a játékosok és nézők is tudták, hogy vége van a csapatnak, megszűnik a sportklub, a fiúk könnyes szemmel dobálták ki a labdákat a szintén könnyes szemű, síró szurkolóknak. Akkor senki nem adta fel a reményt…, amiért, amiből újjászületett, megszületett egy DEAC kosárcsapat...
Szokás a sportban is emlegetni a mondást, miszerint fejétől bűzlik a hal. Csapatsportnál mégis úgy gondolom, felesleges egyetlen felelőst keresni. Kollektív a baj, ez pedig szemmel látható. Az árát pedig a bizalmat még mindig naivan megadó, remélő szurkoló fizeti meg – meccsről-meccsre. De meddig? Jó a hetedik hely? Erősen kétlem. Már, ha egyáltalán meglesz a hetedik…no nem érem, hanem pozíció.
Kérjük, fiúk, ne dobáljátok ki a labdákat az utolsó meccs végén!
Barna Marci/B.A.
Új hozzászólás