Molnár Ervin, a veszprémi Pannon Várszínház színésze sosem unatkozik, mindig valami újdonságon töri a fejét. A debreceni színházszeretők három éve a Pál utcai fiúkban láthatták a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon.
Ervinnek az esküvők világa sem idegen, hiszen szertartásvezetői és ceremóniamesteri/vőfélyi minőségben csak az elmúlt évben huszonkilenc házasulandó pár nagy napján volt jelen. Ezek mellett kétgyermekes családapa és egy csupaszív, pozitív, vidám férfi. Karrierjéről, terveiről beszélgettünk régi ismerősömmel.
- Hogy kerültél a színház világába?
- Várpalotán születtem, 2003-ban érettségiztem, utána mentem Pestre, a Theatrum Színiakadémia Művészeti Szakiskolába. Végül azt félbehagytam, mert Veszprémbe kerültem, Vándorfi László színházigazgatónak köszönhetően, aki ajánlott nekem egy lehetőséget a Pannon Várszínházban. Később itt Veszprémben ismerkedtem meg a feleségemmel, összeköltöztünk, albérletet vettünk ki. Nyolc éve vagyunk házasok, mostanra van saját lakásunk, elkezdtük a közös életünket. Egy hatéves kisfiú apukája vagyok, aki szeptemberben kezdte az iskolát és a kislányunk most, december elején volt nyolc hetes.
- A fiad látott már darabban. Mit szólt hozzá?
- Ákos nagyon sokáig félt, hangosnak találta, nem kötötte le. Tavaly nyáron tört meg a jég, amikor eljött és megnézte Balatonakaliban, szabadtéren a Padlást. Ez egy gyerekbarát darab, sokat lehet rajta nevetni. Én Üteget játszom benne Kis Dávid barátommal, aki a detektívet alakítja. Egy plusz színt hozunk. A többiek szépen viszik végig a meghitt jeleneteket, mi pedig erős tollvonásokkal rajzoljuk meg a két rendőr karakterét. Próbáltuk úgy megoldani, hogy minél több humoros részt tudjunk beletenni. Úgy gondolom, hogy sikerült, hiszen kb. tizenöt éve fut az előadás folyamatosan. Kisfiam mostani nagy kedvence viszont A Pál utcai fiúk című darab. Már háromszor látta, és szeretne még jönni.
- Az elmúlt években kiemelkedő sikerrel futott A Pál utcai fiúk előadás. Mesélnél erről?
- 2022. december 28-án volt a kétszázadik, jubileumi előadásunk. Nagyon megtisztelő játszani benne. Egy jó téma, ami meg tudja fogni a fiatalokat, nagyon jó tálalással, kiváló a zeneisége, jól lett megírva, dramatizálva. Le a kalappal a szerzők előtt! Egyébként is nagyon szeretem Dés László musicaljeit, és hál’ Istennek, a pályám során megadatott, hogy minden eddig megírt Dés musicalben színpadra állhattam valamilyen szerepben. Mi vagyunk az egyik olyan társulat Magyarországon, amely az eddig készült négy Dés musicalből mindet színpadra állítottunk: Valahol Európában, A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk, Sose halunk meg. A Pál utcai fiúkból nagyrészt duplákat szoktunk játszani. Ha elhívnak bennünket vidékre, akkora az érdeklődés, hogy kétszer is megtelnek a nézőterek. Én Kolnayt alakítom. Elég poénosra van véve a karakterem. Olyanok vagyunk Barabással, mint Stan és Pan. Állandó ellentétben állunk egymással, megy a vita köztünk. Az első pillanattól az utolsóig lehet hallani, hogy ez a poén elsült, most még nem úgy ülnek rá, egy kicsit még félénkek... Általában a gittegylet-jelenet a döntő. Ha sikerül a közönséget elkapni, akkor végig jönnek velünk. Emlékszem, Debrecenben három évvel ezelőtt játszottuk A Pál utcai fiúkat a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon, hatalmas sikerrel. Fantasztikus a színpad, a körülötte lévő park is csodálatos és persze a nézőtér. Ez nagyon emlékezetes.
- Mikor döntöttél a színészi pálya mellett? Már gyerekkorodban is észrevették a tehetséged?
- Egyáltalán nem biztos, hogy én döntöttem el, hanem a sors hozta. Már az általános iskolában olyan tanító nénim volt, aki ismerte a szüleimet régebbről, jó viszony volt közöttük. Észrevették, hogy egész jól ragadnak meg szövegek a fejemben. Már elsősként elküldtek mesemondó versenyre, amit meg is nyertem. Pedig általában harmadikos kortól mehettek a gyerekek a városira, de engem neveztek elsősként. Ez hatalmas sikerélmény volt, ezért én is elkezdtem hajtani. Aztán a pozitív visszajelzések évről évre jöttek. Mindig benne voltam az első három helyezettben a vers- és mesemondó versenyeken. Ezután anyukámék persze felbátorodtak. Találtak egy lehetőséget: Veszprémben Soltis Lajos indított egy csoportot fiatal tehetségeknek, és ők elküldtek oda felvételizni. A bátyám vitt el, de nem volt ott senki. Valószínűleg anyuék elnézték a dátumot, mert két és fél órát ültünk a folyosón. Éppen mondtuk, hogy most már hazamegyünk, amikor megjelent Lajos a csapatával. A bátyám elmondta, hogy miért vagyunk itt, de kiderült, hogy anyuék valószínűleg rosszul olvashatták el a felvételi lapot, hiszen ők csak tizenhat éves kortól kerestek diákokat. Végül, ha már ott voltunk, behívott. Kérte, hogy mondjam el a művet, amivel készültem. Ez Arany János: Juliska elbujdosása című verse volt. Elmondtam, és akkor azt kérte, hogy úgy mondjam el, hogy közben eljátszom, ahogy megterítek egy asztalt. Megcsináltam, utána következett az újabb nehezítés, úgy kellett szavalnom, hogy felcseréltette velem a versszakokat. Kezdtem az elsőt, aztán a harmadikat, a másodikat végül a negyediket, és közben úgy kellett terítenem, hogy az egyes terítékek sorrendje sem volt mindegy. Emlékeim szerint megcsináltam. Lajos ült, mögötte a tanítványaival, akikkel azóta felnőttként találkoztunk, annyit kérdezett tőlük –„Na megpróbálja ezt esetleg valaki?” Onnantól elkezdett velem foglalkozni. 2001-ben válogatást hirdetett az akkor induló Pannon Várszínház. Az egyik barátom látta és mondta, hogy menjek ki vele. A felvételi végén Vándorfi László igazgató jelezte, hogy holnaptól indulnak a próbák, lehet hozni a cuccot, be lehet állni. Fel is vettek volna, de nekem kötelességeim voltak, hiszen tizenegy éve néptáncoltam, és akkor készültünk Finnországba, három hétre turnézni. Szerettem volna megbeszélni vele, hogy amint visszajövök külföldről, tudok csatlakozni, de felvilágosított, hogy a színházban nem úgy mennek a dolgok. Addigra már bemutatják ezt a darabot. Végül abban maradtunk, keressük egymást, de nem igazán hittem, hogy egy neves igazgató pont engem fog visszahívni. Viszont rá egy évre, mikor pont a művészeti iskolába jártam Várpalotára, és Oravecz Edit ott tanított, az egyik gyakorlat után félrehívott és kérte, hogy hívjak fel egy telefonszámot. Meg is tettem és hogy, hogy nem, Vándorfi László volt a vonal túlsó végén – „Szia Ervinkém! Emlékszel rám? Akarsz velem nyártól együtt dolgozni?”
Persze, hogy akartam! 2002-ben csináltuk meg a Parasztbiblia című előadást. Ez egy 5-6 fős darab volt. Szakály György Kossuth díjas balettművész játszotta Lucifert, Pap Lívia, akit én árgus szemekkel csodáltam még a Petőfi Színház nézőterén, játszotta az ördöglányt, én meg az ördögfiút. A Bibliát adtuk elő úgy, ahogy a falusi ember elképzeli azt. Közérthető nyelvezettel, pajzán humorral, de mellette mély, szép megrendítő bibliai részletekkel. Nekem ez volt az első előadásom a társulatban. Aztán itt ragadtam. Olyannyira, hogy 2022-ig folyamatosan társulati tag voltam, minden évben játszottam.
- Mely társulatoknak voltál még a tagja?
- Társulati tag csak a Pannon Várszínháznál voltam. Most ‘22 végével megszűnt a tagságom az esküvők miatt, és szabadúszó színész lettem. Két csodálatos produkcióban szerepelhettem nyáron a komáromi Magyarock Dalszínház csapatával. Fehérlaposok című rockopera volt az egyik bemutatónk címe. Megtiszteltetés volt igazi legendákkal együtt játszani. Varga Miklóssal, Makrai Pállal, Csengeri Attilával. Egy Baros nevű tisztet alakítottam, ő a negatív karakter a darabban. Érdekes volt belekóstolni ebbe az élménybe, teljesen más játékstílust kívánt, mint, amit megszoktam. Nem lehet prózában megszólalni, az első sortól az utolsóig mindent énekelni kellett. Az Állati Story című zenés családi musical volt a másik. Ott Magyar Attila volt a főszereplő. Az ő egyik partnerét játszottam, én voltam Fantom Ász, a vérfarkas, aki irtózik a vértől. Nagyon jó figura, jó dalokkal. Remélhetőleg ennek az együttműködésnek is lesz folytatása.
- Szerinted milyen karakter vagy?
- Kimondva-kimondatlanul érzi az ember egy idő után, hogy milyen szerepeket kap, hogy mit lát benne a rendező vagy az igazgató. Én nagyon hálás vagyok a sorsnak. Rám kell nézni, nem vagyok egy akcióhős, bonviván. Általában a humoros figurákat játszom. Egyébként nagyon szeretem ezt a szerepkört. A Pál utcai fiúkat követően is nagyon szép és jó szerepek találtak meg. Ami kimagasló lehetőség volt, az a Bacsó Péter Tanú című filmjéből készült előadás. Abban Pelikán József gátőr szerepét játszhattam. Annak is megvan a humora, a kis ember őszintesége, ahogy találkozik a rendszerrel és ő csak úszik az árral. Éppen a naivitásában van a humora, de közben vannak benne nagyon megrendítő részek. Az azért volt jó karakter, mert ha hitelesen alakította a színész, akkor hidegből melegbe tudta tenni a nézőt érzelmileg. Nevettél a keserűségen, amit látsz, hogy tényleg milyen történések vannak. De akadtak pillanatok, amikor könny tudott szökni a nézők szemébe.
Aztán jöttek a frenetikus vígjátékok, mint a Boeing, Boeing - Leszállás Párizsban. A szívem csücske a mai napig. Vagy épp a Főnök, meg én, meg a főnök. Aztán a Kölcsönlakás. Ezeket márciusban újrajátsszuk Veszprémben. Ezek csodaszerepek, de nagyon felkészültnek kell lenni szövegben.
- Hogyan és mikor jött a vőfélykedés, ceremónia-mesterkedés, szertartásvezetés?
- Hét éve történt, amikor az egyik ismerősöm mondta, hogy ők nem szeretnének nagy lagzit, de - mivel én jól beszélek -, ugorjak be vőfélyként. Ettől kezdve elindult, egyre inkább belemerültem. Én is fejlesztettem magam, a vőfélykedés után elkezdtem a ceremóniamesteri vonalat bevinni. Tavaly már annyi megkeresés érkezett, hogy nem szerettem volna, ha a színház rovására megy, de azt sem, ha a színházi munkáim miatt kell visszamondanom esküvőket. Ekkor fejeztem be társulati tagként a munkámat a színháznál, így már csak darabokra szerződöm. Természetesen, csinálom a futó produkcióimat. A Pál utcai fiúkra van már váltóm is, Kovács Gábor, aki társulati tagként tevékenykedik a színháznál. A téli időszakban kezdjük majd el próbálni a Karaffát, így pont jó, mert télen nincsenek esküvők. Bérletben ezt áprilisig ki is játsszuk, így mire indul az esküvői szezon, újra oda tudok koncentrálni. Tavaly vezettem először szertartást Ajkán egy párnak. Ők korában már hivatalosan összeházasodtak, így ez csak egy negyedórás, kis fogadalomtétel volt. Nagyon elégedettek voltak, én is roppantul jól éreztem magam benne. 2022-ben huszonkilenc esküvőt csináltam, és ebből öt alkalommal én voltam a szertartásvezető is. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Kicsit ez is olyan, mint a színház. Ha lánykikérést csinálok, mint vőfély, nagyon szeretem a násznépet hidegből melegbe „vinni”. Megérkezünk a lányos házhoz, tiszteletteljes bemutatkozás, bekéretőzés az udvarba, humorosabb kikérő, majd búcsúzás a szülői háztól. Ez utóbbit mindig meg szokták könnyezni. A buli további részében pedig megint a vidámságé a főszerep. A szertartásvezetésnél ugyanúgy meg lehet pengetni a lelkek húrjait. Ennek is van dramaturgiája, ezt is színházi oldalról közelítem meg, annak érdekében, hogy a pár és a násznép tagjai is úgy meg tudják élni a pillanatot, ahogy azt kell.
- Hogyan lehet az élet ennyi területén helytállni: apa, férj, barát, színész, ceremóniamester... Mi a titkod? Sugárzik rólad az életerő, a pozitivitás!
- Ez nagyon nehéz ám! Csak úgy lehet, hogy van melletted egy biztos társ. Az én feleségem színházi családból jött, ő mindent ért! Ehhez kell a kitartás. Neki kiszámítható, biztos állása van, ami hétfőtől péntekig tart. Így a téli időszakban én is úgy osztom be az időmet, hogy minél többet tudjak a családdal lenni, hiszen ők adják a támaszt, a hátteret. Nélkülük nem menne.
Kocsány Dalma
Új hozzászólás