Szalai Csabára emlékezünk

Szalai Csaba

Hetvenéves lenne (ha élne) Szalai Csaba költő, újságíró, szerkesztő.  Nyolc évvel ezelőtt temettük el a debreceni Köztemetőben, s tavaly a 70. születésnapján, október 7-én emlékeztünk meg róla szülővárosában, Hajdúböszörményben a Kertész László Városi Könyvtárban. Hogy miért emlékezünk most rá? Mert eszünkbe jutott, és mert szerettük.

Szalai Csabát 2005. augusztus 22-én délután érte a halál. A Magyar Újságírók Közössége (MÚK) elnökségi tagja volt. A Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas újságíró munkásságát „az igazságkereső szenvedély" hatotta át - tartalmazta a MÚK méltatása. 1968-tól gimnáziumi tanárként, 1975 után a Hajdú-bihari Napló munkatársaként dolgozott. Életében kilenc verses- és riportkötete jelent meg. Írásaiban mindvégig hű maradt a küszködő szegény emberek, a Hortobágy világához.

Hajdúböszörményben érettségizett, majd 1962-től képesítés nélküli nevelő volt a hortobágyi szórványban és Balmazújvároson. 1968-ban a nyíregyházi főiskolán magyar-történelem szakos tanári, majd 1974-ben a debreceni egyetemen magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. Mint a Hajdú-bihari Napló munkatársa falusi témájú riportjaival tűnt ki. Ezekből később összeállított egy kötetet Simogatni vadcsalánnal címmel. Alapító főszerkesztője volt a Hajdú-bihari Nap című napilapnak (1995-96). Két verseskötete jelent meg, a Tűzvigyázó 1974-ben, a Virágdaráló 1996-ban. Az ő szerkesztésében jelent meg Debrecenben 2000-ben a trianoni békediktátum teljes és hiteles szövege. 2001-ben a hortobágyi munkatáborokról írt és szerkesztett könyvet (Elhurcoltok, szóljatok!). Dokumentum- és riportkötetet állított össze Ingabombázás: főpróba Debrecen felett 1944. június 2-án címmel (2004). 1999-ben nótaszövegekből összeállította az Aranybika nótáskönyvét. (Szerkesztője volt az Aranybika Szálloda üzemi lapjának is.)  

A Tűzvigyázónak szép szakmai sikere volt. A lírai gondolatokat többnyire képekben kifejező, közösségi moralitású, a népe-hazája iránt kötelességérzetet érző költők testvére-utóda volt ő, Nagy László és Juhász Ferenc követője, messzebbről József Attiláé, egy szekértáborba tartozott mondjuk Kiss Dénessel, Serfőző Simonnal, Kiss Benedekkel, Ratkó Józseffel. Rímes és nem rímes verseiben egyaránt a gondolat és a tartás fegyelmező ereje a szembetűnő. Nem csupán versei vannak „megfaragva”, személyisége, szellemi arculata is. A költői képek gazdagsága a kötet összes művére jellemző: „Belső vérzés a csend ma bennem” - írta. Idézet egy kritikából: „Egy-egy új szó, szóösszetétel bravúros és messze nem erőltetett alkotás, teremtés. Egyáltalán: a kötet – mármint a Tűzvigyázó - természetessége üdítő a megannyi mesterkélt, sokszor extravaganciára törekvő mai verstermés társaságában.”  

Az újságírás felőrölte benne a szépírót, a lírikust, hisz a második kötete több mint két évtized múlva jelent meg. Emiatt azt lehetett róla mondani, hogy a széles nyilvánosság előtt költőként alig volt ismert. A Virágdaráló ékesen bizonyítja a megjelenés és az értékteremtés összefüggésének viszonylagos lazaságát. Míves költő volt, gondolkodó ember; azok közé tartozott, akiknek fontosabb az alkotás s az alkotás iránti igényesség, mint az önadminisztráció, az irodalmi körökben való sürgölődés. A kötet bő száz verse azonos és örök témákat jár körül: helykeresés, hit, szerelem. Miként írta, sora és sorsa az „öklöző paraszti léttől” az „erkélyládás hazáig” tart. A szűkülésben a személyiség mégis gazdagodik, ahogy Kosztolányi summázta: a költő akkor arat, ha termését elveri a jég. Szalai Csaba versei számos jégverést rögzítenek, ám a talpra állásokat is.

Napilap-riportjai inkább hetilapba illettek volna vagy hétvégi mellékletekbe. Mélységes, tetszetős szépirodalmisággal, mélységes szubjektivizmussal, elkötelezettséggel írt. Írásaiban mindig érződött, hogy kiáll a sérülést szenvedettek, a kárvallottak mellett, a kifosztottak, a meghurcoltak mellett. Vidéki ember, tanyasi tanító lévén nagyon alaposan ismerte a társadalom szélére centrifugálódott emberek életét. Népszerű újságíró volt sok baráttal, szenvedélyes közéleti érdeklődéssel. (Mint politikus is próbálkozott a választók által nem sokra érdemesített szociáldemokrata pártban.)

Kedvence volt a tanyavilág, érdeklődéssel figyelte a pusztalakók életét, nyűgben tartotta figyelmét a bojtárok, kondások, gulyások, juhászok élete, érdekelte, hogy mi maradt meg a réti-lápi emberek Szűcs Sándor-i világából, kutatta, hogyan boldogulnak a szántóvetők, az állattartók, milyen életet élnek a termelőszövetkezetbe kényszerített paraszttömegek. Becsülte a munkájukhoz értő, a közösség javán dolgozó téeszelnököket, vállalatvezetőket is, a falumozdító személyiségeket, az életet gazdagító-színesítő embereket, azokat, akik őrizték egyéniségüket, büszke kultúrájukat, becsületüket.

Ő értelmiségi ember volt, természetes közege tehát a pantallós emberek világa lett volna, de valójában a fizikai munka végét megfogó, kérges tenyerű emberek között érezte leginkább jól magát. Szerette a népi kultúrát, a népművészetet, s az ország gondjairól, a legnagyobb kérdésekről hazafiként és szociális érzékenységgel gondolkodott.

Erdei Sándor

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.