„Már nem leszek az, aki szerettem volna lenni…” – belső vívódástól, lelki harcoktól, gyötrelmektől a zsarnokság elleni nyílt, vérbefojtott fellépésig. No, de mindezt miként lehet új köntösbe öltöztetve újrajátszani? A debreceni MODEM szeptember 17-ig látható Re:Re – Művészi újrajátszás/Az újrajátszás művészete című tárlata szívbe-húsbamarkoló őszinteséggel történelmet, sorsokat nem leplező nyitottsággal próbál választ adni erre az egyébként korántsem egyszerű mediális kérdésre.
Forradalmak, kínok, vérontás. Bányászsztrájk, Angliában, 1984-ben, rendszerváltó, fájdalmas ütközetek, menekülő, majd halott zsarnok Romániában, 1989-ben, amikor a világ arra figyelt, hogy egy magyar személy, majd Románia népe egy egész ország sorsát teszi a világ számára dicsővé, leszámolva a kegyetlen elnyomással, a Securitate és a kommunisták terrorjával. Hogyan lehet mindezt újrajátszani? Lehet egyáltalán? Hogy előbbi esetében Jeremy Deller miként kísérletezett, az mindenképpen szemléletes, hiszen az újrajátszók között azok a bányászok is ott voltak, akik többek között Margaret Thatcher uralma alatt is kivonultak az utcára, majd a yard támadásait állva szerették volna jogaikat érvényesíteni, noha forradalomból immár színdarab lett. Színdarab, amely fájdalmas és feledhetetlen sebeket tép fel.
Épp úgy mint Irina Botea chicagói diákokból szervezett (újra)játszó csoportja, amelynek tagjai a román nyelvről és az akkori, az elnyomó Ceausescu-család vesztét eredményező keserves és fájdalmas karácsonyról mit sem sejtve rekonstruálták a világformáló forradalom egyes pontjait. Azokat a képsorokat, amelyeket annak idején Harun Farocki szervezett egységes filmmé, hogy a világ meglássa, megismerje, mi az, amit még a véreskezű Nicolae némileg enyhébb utódja, Iliescu sem szeretett volna a nyilvánosság elé tárni, pedig ő maga is részt vett a Securitate elleni harcban, Dascalescu miniszterelnök lemondatásában és a tévé újra köztévévé tételében. Valóság és fikció találkozása. Olyan mint akkor volt, nyilvánvalóan soha nem lehet már egyetlen újrajátszott esemény sem. Paradox, épp mint az emlékek. Mindezek emlékké vérzett társadalmi diskurzusok.
Emlékezünk valamire, ami megtörtént. Idővel már mégsem úgy emlékezünk rá, ahogy pontosan történt. Akárcsak Zbigniew Libera történelmileg újraformált fotográfiái. 
Che Guevara valóban ott feküdt a rendőrök gyűrűjében holtan, az asztalon? Ott. Legalábbis úgy emlékeztünk rá eddig, most azonban korántsem halott, nagyon is él a kubai katona, hiszen a fenébe is, ott van előttem, szivarral a szájában, csupán pihen, felemelt fejjel, szó szerint új keretbe foglalva. Akárcsak azok az eleven arcok, akik a mezőn turistaként futnak, siklóernyőznek. Pedig ez a kép épp olyan, mint amilyen a vietnámi háború során történt napalmtámadás elől menekülnek a mentálisan és fizikailag is lemeztelenített, meggyötört gyerekek. Mégsem az. Sőt, egészen más. A kegyetlen, húsbavágó kínokból boldogság vált az évtizedek alatt. Mindez a performanszművészet mediális keretei között történik, ahol nem idézzük fel a múltat. Újragondoljuk, újragondoltuk. Az azonban már nem lesz ugyanaz, valamiben mégis különbözni fog, hiszen ezek a kelet-közép-európai alkotók, csaknem húszan mégis látják, tudják és tudták, mi történt. Meg is festik, le is fényképezik, az egykor állt szobor helyét önmaguk veszik át, felvéve az installáció pozícióját. Erhardt Miklós munkásnak áll, és épp azokat a szavakat ismétli, amit a Rongyos hercegnő fájdalmasan üveges tekintetű, a világba beletörődött alakja. A névtelen, szürke, lesajnált művész. A beletörődés művésze, a munkásember. Tudja, már nem lesz az, aki szeretett volna lenni. Épp úgy mint a történelem emlékké vérzett belső és külső, lelki és társadalmi vívódásai, forradalmai. Az újrajátszás teret biztosít a mediálisan közvetített, jelenlétélményből táplálkozó vagy audiovizuális térbe költözött újraátélés lehetőségére. Az újrajátszás emlékezés és kérdés: hogy is történt? Azok a kegyetlen vagy dicsőséges napok már nem lesznek újra azok, akik akkor lettek vagy szerettek volna lenni. A tárlat pedig épp ezt a megdöbbentően tökéletes paradoxont oldja fel, lehengerlő hitelességgel, testközelből. Ez maga az újrajátszás.
Barna Marci
Új hozzászólás