Gulyás Pál, a debreceni költőzseni számos műve ismert az irodalomkedvelő (és cívis) nagyközönség előtt. Egy verse azonban egészen biztosan nem kerül bele a gyűjteményekbe, tankönyvekbe. Ez a költeménye, a Fekete gályák ráadásul nem csupán az irodalomtörténet számára egyedi alkotás, hiszen a vershez való személyes kötődésemről is írok e jegyzetben.
Az 1964-es Hajdú-Bihari Naplóban jelent meg egy cikk apai nagyapámtól, az író-költő-újságíró Barna Tibortól, amelyben büszkén és minden emberi hálával szívében mutatja be a költőóriás költeményét, amelyet verseskötete megjelenésére címzett neki Gulyás Pál 1941-ben, mint barátjának. Barna Tibor, mint fiatal költő úgy látta, a cívisvárosban élni lehetetlen küldetés, különösképp úgy, hogy újságírói-publicista mivoltában olyan költőkkel is foglalkozott, akiket lapja, illetve a rendszer nem kimondottan kedvelt. Ennek ellenére aktívan foglalkozott a magyar irodalommal, kiváltképp az akkoriban (30-as évek) származását egyre büszkébben hirdető Gulyás Pállal, akivel riportot készült írni. Pontosabban vele, illetve róla szerette volna elkészíteni, ám a kormánypárti sajtóorgánum engedékenysége ellenére a költő végül udvariasan visszautasította a róla készült írás elkészítését. Ám Gulyás Pálról mégis megjelent később egy cikk. Csaknem huszonöt hosszú esztendővel később, ám ez már korántsem riport, sem interjú, de még csak nem is nekrológ volt az 1944-ben elhunyt poéta személyéről. Egy vers állt a cikk középpontjában, épp, mint jelen íráséban.
A publicisztika hivatása pedig az volt, hogy Gulyás Pál egy olyan költeményét mutassa be és ismertesse meg a tisztelt olvasóközönséggel személyes vonatkozásban, amely kötetben soha nem jelent meg. Álljon hát itt e költemény, amely fél évszázad múltán alighanem már ismét kezdett a feledés homályába veszni. Aktualitása pedig 2023-ban is megkérdőjelezhetetlen.
Barna Marci
Gulyás Pál: Fekete Gályák
(Barna Tibor fiatal költőtársamnak verskötete alá)
Te is gályán indulsz? Nem látod,
Hogy nincs a tengeren barátod?
A testvérgálya elmerül
és ott maradsz majd egyedül
a víz óriási tömbjében
egyedül hánykolódva lent
a mélység mérföldes ingája…
Ki ment meg majd a tengeren?
Ki után kiáltsz esdekelve,
Kinek ajánlod fel szíved
összetört kelyhét? – Krisztus is már
lent fekszik, nyomják a vizek,
Nagy halak surrannak fölötte,
tátognak, a tenger sötét
lehellete ömlik szájukba,
az egész tenger az övék!
S ők hallgatnak. Úsznak meredten,
meredt szemmel a lét alatt,
fekete gályaként. S vérükben
feketévé válik a Nap.
(1941. X. 21. Reggel, Debrecen)
Új hozzászólás