Anya–fia sors

Nehéz egyedül (a kép csak illusztráció)

Anikó néni lépcsőházunk első emeletén lakik. Egyedül él. Kilencvenhez közeledve az életet egyre nehezebbnek érzi. Férjét tíz éve temette. Trombózis végzett vele. Fiai messze kerültek. A nagyobbik Londonig repült, a kisebbik a fővárosban talált végzettségének és igényének megfelelő munkát. A néni unokái is felcseperedtek.

Ma is találkoztam vele. Korlátba kapaszkodva araszolt lefelé a lépcsőn. Mint egy kisgyerek, mindig jobb lábával lépett fokot. Ráncigálta maga után a gurulós táskát. Gyorsan ki is kaptam a kezéből és lerohantam vele a földszintre. A fordulónál találkoztunk újra. Megpihent. Erőt gyűjtött a következő kilenc lépcső leküzdésére.

- Látja, milyen nehéz lesz az élet? – nyögte elgyengült, fáradt hangon. – Már ez a néhány lépcső is nehezemre esik. A lakásban sem tudok már rendet tartani. A széket képtelen vagyok odébb tolni. Nem megy a takarítás. Két éve nem főzök. Hozzák az ebédet. Hetente egyszer jön a bejárónő. Rossz kiszolgáltatottnak lenni, pedig nem bírom elviselni, hogy mindent helyettem csinálnak meg. Már nem érdemes élni. A gyerekeim, unokáim ritkán jönnek. Megértem. Munkájuk van, családjuk. A nagyobbik Londonból évenként kétszer jön haza. Persze, örülök neki, de olyan kevés. Jó, hogy a lépcsőházban segítenek nekem. Szemben a Pista minden reggel megkérdezi, mit hozzon a boltból.

- Én meg mindig nézem, ég-e az előszobájában a lámpa. Akkor tudom, nincs baj.

- Tudom – mosolyodott el. – Azért égetem.

Jó múltkorában a néninek sikerült magára zárni a bejárati ajtót. Nem adott életjelt magáról. Lakatost hívtunk, aki órányi küszködés után boldogult a zárakkal. Bejutva nyugodtunk meg. Békésen aludt. Érkezésünkre riadt fel. Nem hallotta a csengetést, szólítgatást, ajtón matatást.

Most eszembe jutott és felidéztem neki.

- Emlékszem – komorodott el az arca a történésre. – Nagyon elkeseredett voltam. A kisebbik fiam két éve vesztette el a feleségét. Rákos volt. Imádta, mindene volt, azért emészti magát. Napokig csak fekszik az ágyban. Sírdogál, nem csinál semmit. Néha a telefont se veszi fel. A fiai mindent megpróbálnak, de hasztalan. Telefonon én is kértem, emberelje meg magát. Telefonon, mert nehezen mozdulok. Egyedül nem merek Pestre menni… Aztán a fiúk egy nap bevitték a kórházba, de az apjuk éjszaka felöltözött és elszökött onnan… Karácsonykor az unokák felvittek magukhoz. Még az apai házban élnek. Négyszobás lakás, a fiam melletti szobában aludtam. Állandóan hallottam a sóhajait, nyögéseit, sírását. Bementem volna hozzá, de azt mondta: nem akar látni. Képzelheti, mit érez ilyenkor egy anya. Úgy jöttem el, hogy nem láttam. Nem elég a magatehetetlenségem, még ezt a keresztet is cipelnem kell. Megtörténhet, hogy még én fogom eltemetni. Vagy meghalok, s nem láthatom boldognak. Örülhetek, ha addig nem veti el az életét, amíg élek. Belehalnék, ha megteszi.

Többet nem mondott. Jobb kezével megmarkolta a lépcsőkorlátot. Fájdalmas nyögést hallatva csusszant egyet lefelé. Még visszafordult: - Köszönöm, amiért levitte a táskámat. Könnycseppel szemében folytatta lassú vánszorgását.

Somogyi Ferenc

Új hozzászólás

CAPTCHA
Ez a kérdés teszteli, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.
Kép CAPTCHA
Be kell írni a képen látható karaktereket.