Ha nem volna, ki kellene találni. Aki élményekre vágyik, kötelezően felkeresi. Nem muszáj vásárolni, a hangulatáért is érdemes kilátogatni. Nevezik bolha-, használtcikk piacnak, Zsibogónak, előző rendszerben becézték KGST-nek (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának). Debrecen egyik kultuszhelye.
A Vágóhíd utcai piac jól megközelíthető. Buszmegálló a Zsibivel szemben. 1994-ben még vonattal is kijártak. Dácsia mozdony mögé kapcsoltak két vagont és a Nagyállomásról kizötyögött a bejáratig. A MÁV, kihasználatlanság miatt, a következő menetrendi évben már nem közlekedtette. A keleti iparvidéket kiszolgáló iparvágányoknak is hűlt helyük, így örökre lekerült a napirendről a vonatos megközelítés.
A Zsibire kellene egy ráncfelvarrás. Kívül, belül eléggé avittas, lepusztult. Már a bejárat sem túlságosan szívderítő. Benn töredezett kőasztalok, rozoga, rozsdásodó bódék. Bár, ha felújítanák, a retro, az igazi Zsibi érzés szűnne meg.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel…” (Dante), értendő ez most a pénztárcákra. A kilátogatók biztos nem mennek el üres kézzel, találnak maguknak valamit, akkor is, ha nem vásárlási szándékkal érkeznek. Tehát hagyjanak fel pénzük megőrzésével, mert úgyis vesznek valamit.
- Ami itt nincs, az nem is létezik – jegyezte meg Barna.
Tősgyökeres zsibista. Amióta eszét tudja, kijár. Van egy asztalnyi standja, és használt szerszámokat kínál eladásra.
- Mondjuk, vannak áruk, amikre egy kicsit várni kell – folytatta. – Érettségi bizonyítvány vagy atombomba beszerzése eltart egy-két napig – röhögött hozzá egy kiadósat.
Sokan gasztronómiai élvezetekért zarándokolnak ki. A zsibis lángos például párját ritkítja. Tejfelesen, fokhagymásan, sajttal megszórva, felér egy ebéddel. A hangulat és a hely levegője még étvágygerjesztőbbé teszi. Pultra könyökölve fogyasztva maradandó élmény, ürügy a visszatérésre.
Az egyik lángosos minimarketingje külön tetszett. Egyet kértem. Kiszólt a sütőjéből:
- És előtte?
Gondoltam, itt ez járja, ezért lehúztam fél cseresznyét. Megkaptam a fokhagymásat. Majszolom, amikor az eladó megint kísértett:
- És közben?
Tisztelem a hagyományokat, így helyére került a második kupicával is.
Olajos számat, csak úgy kézfejjel megtörölve, búcsúztam, amikor már menetrendszerűen nyílt a szája:
- Három a magyar igazság, meg úgy kerek, ha most is ledönt egyet.
Megtörtént.
Ukrán süteményeket kerestem. Amíg a vírushelyzet engedte, rendszeresen jártam Ungvárra. Cukorkákból, süteményekből mindenkor bőséggel készleteztem, mert finomak és magyar pénzben olcsók. A csaknem egyéves járványhelyzet okán megcsappant a spájzban tartott mennyiség, szükséges volt a pótlása. Ismerve a szigorú határőrizetet, a tíznapos karanténos fenyegetettséget, a sikerre sok esélyt nem adtam. Meglepve láttam, mégis akadt nekem tetsző áru. Az idősebb úrtól kérdeztem is:
- A cuccot hogyan hozzák át?
- Azt nem tudom, de mindig van áru. Én Nyíregyházára megyek, az ottani Zsibin van egy elosztó.
A kávéárus butykája előtt mindig sor áll. A dolog nyitja egyszerű: a portékáit olcsóbban adja a boltoknál.
Közelében hangfalak membránjai rázkódtak. Tökig tekert hangerővel ordított a lakodalmas. A világból ki lehet zavarni vele, így lépéseimet szaporázva menekültem a zajszennyezés elől.
Az egyik kőasztalon középkorú hölgy könyveket árult. A kötetek között turkálva nekem tetsző pénzügyi tanácsadó kiadásra leltem. Ráböktem:
- Mennyi?
- Háromezer.
Soknak tartottam, szinte könyvesbolti ár.
- Alkudjunk!
- Nincs alku. Háromezer, slussz-passz!
Pedig, ha valamennyit engedett volna, gazdagodhatott volna kettőezerhétszáz forinttal.
Idős nénike egy pár félretaposott női cipőt kínál. Nem láttam mást az asztalán. Esélye sincs vevőre, szegénynek, bár a remény hal meg utoljára. Adtam neki egy kétszázast. Hálálkodott.
Két fiatal fiú unottan matatott márkás (vagy nem?) cipők között. A tulaj egyre türelmetlenül rágózott. Egy perc után kifakadt:
- Fiúk! Menjetek a büdös francba! Ott a pláza. Ott fitymáljátok az árut!
Az árus erőteljes testalkatú, így a csócsálók jobbnak látták a kérésnek minél hamarabb eleget tenni.
Még megálltam néhány standnál. Nézegettem horgászbotokat, szocialista jelvényeket, farmereket. Gondolkoztam, nem kellene használt motoros fűrészt venni? Elég gyakran vágok fát, de az ötletet most gyorsan elhessegettem.
Előkaptam mobilomat. Döbbenten meredtem a kijelzőjére. Már másfél órája császkálok a sorok között. A Zsibi rabul ejt. Nem könnyű szabadulni, de vissza is vágyik az ember.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás