Anikó néni lépcsőházunk első emeletén lakik. Egyedül él. Kilencvenhez közeledve az életet egyre nehezebbnek érzi. Férjét tíz éve temette. Trombózis végzett vele. Fiai messze kerültek. A nagyobbik Londonig repült, a kisebbik a fővárosban talált végzettségének és igényének megfelelő munkát. A néni unokái is felcseperedtek.
Ma is találkoztam vele. Korlátba kapaszkodva araszolt lefelé a lépcsőn. Mint egy kisgyerek, mindig jobb lábával lépett fokot. Ráncigálta maga után a gurulós táskát. Gyorsan ki is kaptam a kezéből és lerohantam vele a földszintre. A fordulónál találkoztunk újra. Megpihent. Erőt gyűjtött a következő kilenc lépcső leküzdésére.
- Látja, milyen nehéz lesz az élet? – nyögte elgyengült, fáradt hangon. – Már ez a néhány lépcső is nehezemre esik. A lakásban sem tudok már rendet tartani. A széket képtelen vagyok odébb tolni. Nem megy a takarítás. Két éve nem főzök. Hozzák az ebédet. Hetente egyszer jön a bejárónő. Rossz kiszolgáltatottnak lenni, pedig nem bírom elviselni, hogy mindent helyettem csinálnak meg. Már nem érdemes élni. A gyerekeim, unokáim ritkán jönnek. Megértem. Munkájuk van, családjuk. A nagyobbik Londonból évenként kétszer jön haza. Persze, örülök neki, de olyan kevés. Jó, hogy a lépcsőházban segítenek nekem. Szemben a Pista minden reggel megkérdezi, mit hozzon a boltból.
- Én meg mindig nézem, ég-e az előszobájában a lámpa. Akkor tudom, nincs baj.
- Tudom – mosolyodott el. – Azért égetem.
Jó múltkorában a néninek sikerült magára zárni a bejárati ajtót. Nem adott életjelt magáról. Lakatost hívtunk, aki órányi küszködés után boldogult a zárakkal. Bejutva nyugodtunk meg. Békésen aludt. Érkezésünkre riadt fel. Nem hallotta a csengetést, szólítgatást, ajtón matatást.
Most eszembe jutott és felidéztem neki.
- Emlékszem – komorodott el az arca a történésre. – Nagyon elkeseredett voltam. A kisebbik fiam két éve vesztette el a feleségét. Rákos volt. Imádta, mindene volt, azért emészti magát. Napokig csak fekszik az ágyban. Sírdogál, nem csinál semmit. Néha a telefont se veszi fel. A fiai mindent megpróbálnak, de hasztalan. Telefonon én is kértem, emberelje meg magát. Telefonon, mert nehezen mozdulok. Egyedül nem merek Pestre menni… Aztán a fiúk egy nap bevitték a kórházba, de az apjuk éjszaka felöltözött és elszökött onnan… Karácsonykor az unokák felvittek magukhoz. Még az apai házban élnek. Négyszobás lakás, a fiam melletti szobában aludtam. Állandóan hallottam a sóhajait, nyögéseit, sírását. Bementem volna hozzá, de azt mondta: nem akar látni. Képzelheti, mit érez ilyenkor egy anya. Úgy jöttem el, hogy nem láttam. Nem elég a magatehetetlenségem, még ezt a keresztet is cipelnem kell. Megtörténhet, hogy még én fogom eltemetni. Vagy meghalok, s nem láthatom boldognak. Örülhetek, ha addig nem veti el az életét, amíg élek. Belehalnék, ha megteszi.
Többet nem mondott. Jobb kezével megmarkolta a lépcsőkorlátot. Fájdalmas nyögést hallatva csusszant egyet lefelé. Még visszafordult: - Köszönöm, amiért levitte a táskámat. Könnycseppel szemében folytatta lassú vánszorgását.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás