A tűzijáték nevében foglalja: játék a tűzzel. Ez a fajta szórakozás kínai kulturális rítusokból nőtte ki magát a középkorban, mára pedig az egyik legkedveltebb és legmegosztóbb szilveszteri tevékenység az emberiség számára. A hangsúly pedig azon van, hogy megosztó.
Valamikor a 900-as évek környékén, Kínában jöttek rá arra, hogy a lőport csőbe töltve durranás, majd fény is előidézhető. Az emberi faj degenerációjának köszönhetően pedig odáig fejlődött ez a technológia, hogy, ha épp nem egymást lövik a puskapor adta lehetőségekből kialakult fegyverekkel, akkor az égre küldjük a meggyújtott kis rakétákat, és ámulunk, milyen szép az, amikor felrobban hang- és fényhatást előidézve. Tűzijátékozunk az újév tiszteletére, augusztus 20-án, különböző megnyitó és záróünnepélyeken, lakodalmakon, vagy épp, amikor kedvünk tartja. Persze, ez utóbbinak már jogi összetevői is lehetnek és igencsak balul sülhet el a szórakozás. No, de, ami ennél jelentősebb, az az a hercehurca, ami évről évre zajlik a tűzijáték emberiségformáló szerepe körül hazánkban és globálisan.
Az állatgazdik – elsősorban kutyások – ugyanis minden esztendőben felháborodottan követelik, hogy kis társuk védelme érdekében felejtsük már el a pirotechnikát és találjunk békésebb utat a szórakozáshoz. Nos, érthető a felvetés, hiszen nyilván nem kellemes érzés a fülsértő durrogást hallania az állatnak. Azonban azt hiszem, a mérleg nyelve mégis az ellenkező irányba billen. A nyári viharokkal járó dörgés-villámlás megakadályozhatatlan természeti jelenség, hangereje pedig aligha kisebb egy-egy tűzijáték-rakéta felrobbanásával járó robajnál. Időtartamban pedig ugyancsak semmivel sem különbözőbb. Úgy gondolom, egy esztendőben egyszer elfogadható, hogy tomboljon a nép és végre legálisan robbantson. Sokkal inkább konszenzust kellene találni, mintsem szélsőségesen egyik vagy másik irányba dönteni. A pirotechnikai eszközök mérettől függő osztályozása némileg már erre a köztes megoldásra hajaz. Másrészt pedig a saját kertjében mindenkinek szíve joga olyan tevékenységet folytatni, amilyet szeretne – legyen az bármilyen megbotránkoztató, vagy haszontalan. Egyszerű, ha az illető szól a kutyás-macskás szomszédnak, hogy itt bizony égi buli lesz, és máris meg lehet tenni a szükséges óvintézkedéseket.
Személy szerint nem vagyok a tűzijáték ellen. Sportrajongóként a meccseken is kimondottan kedvelem a pirotechnikát. Ellenben komikusnak tartom azt a felháborodást, ami annak kapcsán kezdett tetőzni, hogy a járványhelyzet miatt az Államalapítás ünnepén és szilveszterkor bizonyos helyeken elmaradtak, elmaradnak a köztéri, szervezett tűzijáték-showk. Többek között Debrecenben is. Elmarad az az esemény, amelyből hagyományosan rendre az aktuálisat kiáltják ki minden idők legnagyobbjának.
Személyes felhasználásra azonban egy év kihagyás után mindenki újból vásárolhat pirotechnikát. Innentől kezdve pedig különösképp tragikomikus olyan mentalitású nyilatkozatokat olvasni, amelyek egyenesen életbevágó fájdalomként élik meg azt, hogy Debrecen főterén idén december 31-én nem rendeznek tűzijátékot. Érdekes, mennyire hozzászoktunk a látszólagos ingyencirkuszhoz. Ebből a showból pedig leginkább azok profitálnak, akiket gyakorlatilag egy cseppet sem érdekel az egész, inkább a tátott szájjal, egymás hegyén-hátán álló embertömegre tekintenek megvetéssel. Ha pedig ez elmarad, már nem csupán a szórakozás hiányáról esik szó, hanem rögtön kenyeret és cirkuszt követelnek oly sokan. A gond csupán az, hogy észre sem vesszük, hazánkban a kenyér egyre fogy, de a cirkusz már hosszú évek óta folyamatosan tart.
Barna Marci
Új hozzászólás