Ötszáz éve történt
1490 áprilisában meghalt Mátyás király. Az országban, amennyire tudható, sokan fellélegeztek: vége a zsarnoknak. Azok, akik számára ma Mátyás a történeti önképük központi alakja, feltehetően nem tudják, hogy bámulatuk tárgya üres kincstárat és diplomáciailag elszigetelt királyságot hagyott maga után, az uralma idején pedig 550%-kal növekedett az állami adó. Azok is sokan lehetnek, akik nem tudnak semmit felidézni a következő uralkodó, II. Ulászló korából – kivéve az 1514. évi belháborút.
Az 1514. évi belháború közvetlen előzménye az 1513. évi pápaválasztás volt, kitörése azonban összefüggött az oszmán veszéllyel. A törökök és tatárok elleni háborút az új pápa, X. Leó hirdette ki még 1513-ban szeptemberében. Szervezésével – érthető módon – a leginkább érintett bíborost, Bakócz Tamást bízta meg, aki emlékezetes pompával vonult be a választás előtt Rómába. A pápa Skandináviától Havasalföldig kínált teljes bűnbocsánatot annak, aki felölti a kereszt jelét és hadba vonul. Voltak ugyan az országban, akik nem örültek a legátussá tett érsek által meghozott bullának, ám a királyi tanács végül egyetértett annak kihirdetésével, így ez 1514. április 9-én meg is történt. Nincs jele annak, hogy a királyság átfogó hadjáratra készült volna az Oszmán Birodalom ellen, viszont a déli határ védelmének felelősei, azaz a horvát-szlavón-dalmát bán, az alsó részek főkapitánya, valamint az erdélyi vajda bármikor megindulhattak.
A keresztesek toborzásában sok ferences szerzetes vett részt. Becslések szerint kb. negyvenezer fegyveres gyűlt össze. A központi gyülekezési hely Pest lett, de Abaúj, Zemplén, Békés, Csanád, Bács és Bodrog megyében is létesült nagyobb tábor. A sereg zömét jobbágyok alkották, sokuk érkezett az Alföldről, alkalmasint valamelyik marhatartással foglalkozó mezővárosból. A sereg élére nem méltóságviselő került, Bakócz érsek április 24-én Székely (avagy Dózsa) Györgyöt nevezte ki fővezérré, akit nándorfehérvári lovastisztként szokás azonosítani.
A feszültségek egy része a helyzetből adódott: rengeteg fegyveres férfi egy helyen, azaz fosztogatás, erőszak, gyújtogatás, gyilkosság. Maga a korszak is sok feszültségtől volt terhelt. Például a 15. század végére felerősödött a jobbágyság vagyoni differenciálódása: miközben mind több a piacra termelő mezővárosi polgár és falusi paraszt, mind többen lettek azok is, akik vagyona a három forintot sem érte el. A 15. század végén a munkajáradék jelentéktelen volt, a terményjáradék egy részét is pénzben szedték, azaz az árutermelés hasznát gyakran nem a birtokosok élvezték. Ezt észre véve kezdődött a jobbágyi költözés akadályozása miatt kiszabott bírság csökkentése, az erőszakos költöztetés bírságának emelése, aztán a költözés nehezítése, növekedett a terményszolgáltatás stb. A birtokos réteg a gazdasági versenyben gazdaságon kívüli eszközt is igénybe vett: a politikai hatalmával élve az országgyűlési képviselettel nem rendelkező parasztságot országgyűlési törvényekkel hozta hátrányosabb helyzetbe, egyebek között a kereskedelemben. (Természetesen az általánosítás hibás: a birtokosok és jobbágyok között egyaránt volt, aki valamiképp bekapcsolódott az árutermelésbe, és volt, aki a hagyományos keretek között élte le egész életét.)
A birtokosok közül sokakat hátrányosan érintett, hogy munkáskéz nélkül maradtak, többen változatos módon igyekeztek a jobbágyokat visszatartani. A fősereg május 9-én megindult a Délvidékre. A parasztok több helyen megtagadják az adó fizetését, a földesúri járadék teljesítését, arra hivatkozva, hogy harcolni mennek. Május 15-én Bakócz érsek leállította a toborzást, 24-én a királlyal közösen feloszlatta a parasztsereget. Eddigre már több megye hadba szállt a parasztok ellen, megtörténtek az első összecsapások. Az igazi háború akkor tört ki, amikor e fejleményekről a fősereg is értesül, Dózsa ugyanis már a toborzás felfüggesztését sem vette figyelembe. (A toborzás leállításának, majd a seregoszlás elrendelésének egy lehetséges paraszti értelmezése, hogy az urak már az üdvözülés lehetőségétől is meg akarnak fosztani.) A fősereg előőrsét ecsedi Báthory István temesi ispán (azaz az alsó részek főkapitánya, az oszmán elleni védvonal középső szakaszának mozgósításáért felel, Temesvár központtal) és Csáki Miklós csanádi püspök 23-án Apátfalvánál szétszórták. Dózsa azonban Nagylaknál rajtuk ütött, a fogságába esett püspököt pedig 28-án karóba húzatta. Másokat válogatott kegyetlenséggel öltek meg. A felkelőkhöz plébánosok, szerzetesek, néha még nemesek is csatlakoztak, júniusban már Zempléntől a Szerémségig folytak a harcok – ám közös célnak nincs jele. A felkelők egy része talán nemes és jobbágy nélküli országot akarhatott, mindenesetre sok birtokjogi iratok megsemmisült. Egy, a Duna mellett vonuló sereg ostrom alá vette a kalocsai érseket Bácson, egy másik elfoglalva Váradot Erdélybe indult, Dózsa pedig a Maros mentén haladva Lippa és Solymos bevétele után július 13-án megkezdte Temesvár ostromát. A vár a déli belső védelmi vonal központja volt, Nándorfehérvár után talán a legerősebb a királyságban.
Ide érkezett meg haderejével János, erdélyi vajda, a későbbi király. Mai tudás szerint a 15-i ütközet feltehetően elmaradt, ugyanis a kezdetén vagy még azt megelőzően György és testvére, Gergely a vajda fogságába estek, seregük letette a fegyvert. A többi csapat felszámolása gyorsan ment. Bornemissza János budai várnagy a pesti tábort győzte le, majd július közepére lecsendesítette a Duna-Tisza közét, az Erdélybe törő sereg július 10-én Kolozsvárnál szenvedett vereséget, és kimenekült Biharba, a bácsit Nándorfehérvár őrsége szórta szét.
Mai ismeret szerint a felkelés megtorlására vonatkozó tudásunk részben alaptalan. Az elfogott vezetőket természetesen kivégezték, de vérengzés nem volt, elvégre kellett a munkáskéz. A fősereg vezérének kivégzése nem példátlan. Izzó koronát tétetett állítólag VI. Henrik császár egy szicíliai lázadást vezetőjének a fejére, amire pedig a vezérük kivégzését megélő foglyokat kötelezték, az Kinizsi Pál egy – Bonfininél elolvasható – nándorfehérvári eljárását idézi. (Feltehetően nem véletlenül. Kinizsi az oszmánnal szembeni védekezés gyengítése miatt büntetett, János vajdának egy oszmán elleni hadjáratból kellett visszafordulnia a felkelés leveréséért.) Az izzó trónus egykorú forrásokban nem fordul elő.
Az 1514 őszén tartott országgyűlés mindenekelőtt báróellenes törvényeket fogadott el – a korszak magyarországi válságának egyik, ám igen súlyos eleme a bárói és a nemesi réteg közötti szakadék folyamatos mélyülése. Csak a negyedik cikkellyel tértek a felkelés megtorlására, a legismertebb azonban a XIV. cikkely, amelyik a jobbágytól a szabadságának legdrágább elemét, a költözést vette el, „kivéve a királyi felséghez híven maradt szabad és fallal körülvett városokat, kivéve azokat is, akik uraik és az ország szent koronája mellett hűségükben kitartottak és más bűnös parasztokkal ebben a lázadásban részt nem vettek”. Nem szabad elfelejteni ugyanakkor, hogy egyrészt már Mátyás korából is vannak adatok arra, hogy jobbágyok örökös szolgálatra kötik magukat, másrészt ezt az 1514. évi korlátozást János király is, Ferdinánd király is feloldotta. Tény azonban, hogy a jobbágyok szabad menetele elé folyamatosan egyre több akadály került. Az országgyűlési megtorlásnál súlyosabbnak bizonyult, hogy a szemlélet bekerült Werbőczy Tripartitumába, amely évszázadokra a magyar nemes bibliája vált, akadálytalanul örökítve egyebek között a nemesi gőgöt és a büszke műveletlenséget. A felkelés legnagyobb nyertese János vajda lett, akit e sikere csak megerősített a hatalomkeresésben.
Sem a felkelés, sem a leverése nem hatott az ország védelmi képességére. A felkelésben részt vevő katonaparasztokat nem büntették meg, amikor pedig majd megindult az Oszmán Birodalom a Magyar Királyság ellen, akkor már három világrészre terjedt ki – Szelim a birodalom területét 1502 és 1520 között megkétszerezte.
Nagy Gábor történész
Új hozzászólás