A 2024-es esztendő sport szempontjából kiemelkedő eseményáradatot tartogat, a sport szempontjából pedig mára gyakorlatilag mellőzhetetlen tényezővé vált az események közbeni zene. Ennek különleges műfaji jellegeit pedig minap az Év Sportolója Gála maradéktalanul felvonultatta.
Előadásmódjában popularizált Himnusz vagy épp ünnepélyes indulóként felcsendülő pop-rapsláger? Nos, a sportzenébe még ez is belefér, hiszen ez a sajátos műfaj gyakorlatilag napjaink mérkőzéseinek, összecsapásainak, sporteseményeinek elengedhetetlen velejárója a maga valamennyi szintjén: így stúdióban, lelátón és játéktéren egyaránt. Nem látunk úgy mérkőzést, hogy ne hallanánk legalább egy indulót, időkitöltőként a stúdióból, pult mögül bekapcsolt zenét vagy valamiféle szurkolói rigmust, szurkolói dalt. A zene azonban korántsem kizárólag a szórakoztatás célját szolgálja. Már Ken McLeod is foglalkozott ezzel a kérdéskörrel We are the Champions: The Politics of Sports and Popular Music című tanulmánykötetében, hogy miként hat a zene a sporteseményekre, azok különböző dimenzióira. Mindez pedig egészségügyi problémakörként is tekinthető. Amint alapszakos egyetemi záródolgozatomban is igyekeztem körüljárni McLeod megállapításai alapján a kérdést, a zene jelentős hatást gyakorol a szívverésre (a BPM – percenkénti leütésszám befolyásolja a pulzust), a teljesítményhormonok, adrenalin termelésére és a cselekvésvágyra. Így tehát máris magyarázatot kapunk arra az egyébként alapvetésnek tűnő rendszeres megnyilvánulásra, hogy a szurkolók miért igyekeznek a rivális táborát túlharsogni, a játékosok, sportolók pedig miért hajlamosak egymást akár ütni-rúgni a küzdőtéren, míg meccs után megölelik egymást.
No, de hogy jönnek ide a magyarok? Sehogy, hiszen már itt vannak, a VALMAR és a Hősök meg is énekelte: Megjöttek a magyarok! Aligha kell ezt a pop-rapslágert – függetlenül közvetlen futballvonatkozásától – bemutatni a tisztelt közönségnek, az M4 Év Sportolója Gálán pedig épp ebből az egyébként mainstream populáris zene iskolapéldájaként említhető számból lett ünnepélyes, amolyan „elegáns” eseményinduló a válogatott labdarúgók felkonferálásnak pillanatában. Noha a magyar sport az indulókat nem feltétlenül így képzeli el, sokkal inkább jut eszünkbe egy kifejezetten csapatorientált dal, szöveg, korábbi sláger vagy szurkolói dal (pl. Loki-indulók, You’ll Never Walk Alone), erre a megoldásra John Bale és Anthony Bateman ad választ Sporting Sounds című tanulmánykötetével. Azt mondják ugyanis, hogy az igazán szimbólumszerű, hovatartozást és identitásreprezentációt bemutató dalok egy egyszerűen megjegyezhető, könnyen, sokak által énekelhető populáris zenei slágerből válnak ki. A VALMAR pedig épp úgy alkotta ezt meg, hogy bármely közegben megállhatja a helyét mint a magyarok indulója. De ez esetben Zorán Játssz még! című, ugyancsak a gálán elhangzott dala is említhető mint szimbólum, akárcsak az LGT A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián című klasszikusa a férfi kardcsapat felvonulásának pillanatában.
Ha pedig nemzeti indulók, identitásreprezentáció, aligha mehetünk el szó nélkül legszentebb nemzeti dalunk, a Himnusz mellett, amelynek ezúttal előadásmódjában popularizált, mégis magasztos és ünnepélyes formája került terítékre. Populáris a maga nemében, hiszen az ország kedvenc sportolói és parasportolói előadásában jelent meg a képernyőn, a Puskás Arénából, mindezt az Operaházban tárogató és operaénekesi énekhang kísérte, megadva az ünnepély módján és tiszteletteljességét. Ezeknek a partoknak, a fentebb említetteknek találkozása pedig hűen reprezentálja, hogy a populáris zene még egy elegáns, ünnepélyes gálán is megállja a helyét, ha sportról van szó, a sport zene nélkül pedig gyakorlatilag nem létezhet – legyen szó sportolókról, szurkolókról, klasszikus, csapat- vagy egyéni sportokról.
Barna Marci
Új hozzászólás