Harminc év körüli férfi a gazdasági vezetőt kereste. Egy takarítónő magyarázta el neki, hogy ilyen már nincs az iskolában, mindent a KLIK végez.
- Akkor az igazgató úrral szeretnék beszélni – jelezte a tisztaság őrének.
- Ott a folyosó végén – bökött a mondott irányba, aztán heves seprésbe lendült, a jövevény tudtára adva, nincs kedve tovább diskurálni.
A férfi a mutatott irányba indult. Két ajtó előtt megállva, képtelen volt eldönteni, melyiken kopogtasson. Rövid tétovázást követően a „Titkárság” feliratút választotta. Kopogásra, a zárt ajtó mögül zord női válasz érkezett:
- Szabad.
Óvatosan nyomta le a kilincset, lépett az irodába. Középkorú, elterebélyesedett, lila hajú hölgy püfölte a számítógép klaviatúráját.
- Csókolom – köszönt illedelmesen. – Az igazgató urat keresem.
- Milyen ügyben? – Vetette oda foghegyről az iskolatitkár, mert később kiderült titulusa.
- Gazdasági.
- Be van jelentve? – Kérdezett a hölgy rideg, hivatalos hangon.
- Nem – rebegte megszeppenve a hivatali etikettben járatlan fiatalember.
- Az baj – csóválta fejét a termetes asszonyság. – Hajaj! – Nyögött hozzá jelentőségteljesen, hátha szenvedésével sikerül lerázni a jöttmentet.
- De én szeretnék beszélni vele! – Kötötte az ebet a karóhoz a jövevény.
- Na, jó – engedett a titkárnő. – Szólok az igazgató úrnak.
Kikászálódott forgószékéből.
- „Úristen, mekkora feneke van ennek a nőnek!” – szörnyülködött magában a látványtól megrökönyödötten az iskolavezetőt kereső.
Az olcsó dezodor és izzadságszag keveréke csak hab volt a tortán, ahogy a hölgy előtte ellibegve, árasztotta magáról az ájert, igyekezvén benyitni az igazgatói szobába. Az ajtófélfa mögött a feje pillanatokra eltűnt, majd húsos karjával visszafordulás nélkül intett a férfinak.
A nő sarkig tárta az ajtót, s mintegy cerberus, várta meg, míg az igazgatót kereső beoldalaz mellette.
- Jó napot kívánok, igazgató úr! – Köszönt kissé félszegen.
- Jó napot. – morogta kelletlenül az iskola első embere, szemét fel sem emelve az éppen tanulmányozott iratból.
Az érkezett nem szólt többet, türelmesen várta, míg az igazgató végre méltóztatik vele foglalkozni. A beálló csend megtette hatását, mert a neobarokk, széles asztal mögött elmélyülten olvasó ember felemelte szemüveges fejét. A lárvaszerű, közömbös arc hirtelen változott.
- Te vagy az, Kovács? – Ismerte fel volt tanítványát. – Mi a fene hozott ide?
- Üzleti tárgyalásra jöttem – vigyorogta el magát a férfi a felismerés örömére.
- Te? – Hüledezett a direktor a meglepetéstől.
- Tudja, Laci bácsi… – íme, most megtudjuk az iskolavezető keresztnevét is -, az úgy történt… - azzal röviden elmesélte élete történetét.
Értelmileg enyhe fokban fogyatékos gyermekként, tizenhat éve fejezte be a kisegítő iskola nyolcadik osztályát. Mivelhogy iskolatípusához mérten jó tanulónak számított, szakképzőbe jelentkezett. Nyögvenyelősen ugyan, de kitanulta a kőművességet. Szakmájában vállalt munkákat. Megbízói dicsérték szorgalmát, hibátlan kivitelezéseit. Egyre többen keresték, egyre több megrendeléshez jutott. Kiváltotta a vállalkozóit, betéti társaságot szervezett, s meggazdagodott.
- Pedig kisegítőben tanultál – tett megjegyzést a hallottakra az igazgató, miközben jól látható irigység ült arcára, de azért elismerően tette hozzá: – A tied egy igazi karriertörténet.
Az üzleti tárgyalásból nem lett semmi, mert manapság egy iskolát irányítónak annyi jogköre sincs, hogy gazdasági ügyekben tárgyalhasson, így nem maradt más választása, minthogy tanítványát a KLIK-hez irányítsa.
Nyájas szavakkal búcsúztatta. Az ajtót nyitó titkárnő tágra nyílt szemekkel meredt főnökére. Nem értette a pálfordulást. Végtelenül furdalta a kíváncsiság: vajon mi történhetett az ajtó mögött, mi miatt változott meg istenített igazgatója (mert egy kicsit szerelmes volt belé) viselkedése?
Az iskola első embere depressziós hangulatba zuhanva rogyott vissza székébe. Rosszkedvűen állapította meg: hiába végzett egyetemet, mászta végig a szamárlétrát az igazgatóságig, egy gyogyós mégis százszor többet keres. Büszke tanítványára, mégis keserűen fakadt ki:
- Nincs igazság a földön! – Csapott asztalára tehetetlen dühében.
Egyből irodalmi példát citált, lévén egyik szakja a magyar, a Dzsungel könyvéből Sir Kánt, a tigrist, aki Maugli elfogásakor hangoztatta igazsággal kapcsolatos álláspontját, ami megegyezik az övével, nem boldogította.
- Mire mentem a fene nagy tudásommal? – Tette fel magának keserűen a kérdést. A válasszal azonnal elkészült: – Semmire. Dróton rángat a KLIK, kollégáim állandóan a fülem rágják, ínhüvelygyulladásom van a rengeteg adminisztrációtól… Eh! – Csapott még dühösebben az asztalra, amitől néhány irománya a szőnyegre vitorlázott. A lehullott papírokba rúgott, majd hirtelen felszisszent, mert csuklójába elemi erővel sajdult bele a fájdalom. – Na, tessék! Még a végén eltöröm a kezem – korholta magát dohogva.
Eszébe jutott annak a volt testnevelő tanár kollégájának története, aki a legprecízebb emberként dolgozta végig a tanévet. Nem maradt el egyetlen egy órája sem, még a délután öt órakor kezdődő szakköreit is becsülettel megtartotta. Egyszer aztán besokallt. Sok munka, kevés fizetés. Lányai eladósorba kerültek. Ki kellene stafirungolni őket. De miből? Lányai is egyre gyakrabban kérdezgették, hogy másoknak miért van, nekünk meg nem. A következő tanévben már csak a kötelező óraszámot teljesítette, utána rohant másodállásába. Bútorszállítóként dolgozott. Egy éven belül a családi kasszába a tanári fizetés csak zsebpénzként került.
- Vállalkozó leszek! – Határozott hirtelen. Újra az asztalra akart csapni, most azonban örömében, ám lefelé sújtó kezét még idejében megállította, megelőzve egy kéztörés reális lehetőségét.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás