Idén is elérkezett az a nap, amikor egy kicsit mindenki csendesebbé válik. Az öröklét kertjében pedig kigyúlnak a fények, az emlékezet lángjai.
Meglehet, ahány kultúra, annyiféleképpen emlékeznek meg eltávozott szeretteikről. Nyugaton nem is feltétlenül emlékeznek, beöltöznek, buliznak, így telik a Halloween. Sajátos kulturális hagyomány. Számukra viszont valószínűleg a miénk kultúraidegen kissé. Nekünk ez jutott. Az elcsendesülés, a gyertyagyújtás, a néma emlékezés. Tulajdonképpen nem is feltétlenül olyan csendes mindez, sokkal inkább lelki találkozás. Persze, amikor kimegyünk a temetőbe, különösen kisebb városokban, falvakban, találkozunk megemlékező ismerősökkel, köszöntjük egymást, így némileg fizikai találkozás lehetősége is adott. A sírkertek ilyenkor a legfényesebbek, hiszen valamennyi síron mécses gyúl, kién pompásabb, kién szerényebb, de a lényeg ugyanaz: nem felejtjük el azokat, akik már nem lehetnek itt velünk, lent, a földön. Szokatlanul hangozhat, de egy kicsit talán ez is ünnep. No, nem azért, mert az egyház gondolta így, sokkal inkább a hagyományok miatt.
Ünnep… az örök fény ünnepe, az emlékeké, de leginkább azoké, akiknek ezt a csendes napot szenteljük, azoké, akik már velünk maradnak örökre.
Barna Marci
Új hozzászólás