Naponta járom végig ugyanazt az utat az országban, a városban, háztól az egyetemig, meg a boltig, meg mindenhova. Ebből fakadóan különösen is megdöbbentő, hogy milyen árnyoldalakkal borított világot élünk, amikor egy-egy rendkívüli „kirándulás” során arculcsap a cudar valóság.
Nyíradonyban volt úticélom, a buszt vártam. Mellettem a megállóban két meggyötört arcú, koszos munkásruhát viselő fickó beszélgetett. Egyik félig vak, másik látszólag egészséges, de lelkileg leharcolt. Ez utóbbi, a fiatalabbik felállt a törött padról, a kukához oldalgott, világosbarna sodort cigarettát vett szájába, előkotorta koszos, gyűrött gyufásskatulyáját a zsebéből és egy régi szál gyufával tüzet csiholt, világra lobbantotta a cigarettát. Szemén látszott, ez a boldogsága, amikor semmire nem kell figyelnie, csak a cigire, s ez megnyugtatja. Egy volt ő a százezernyi hasonló sorsból. Elmentek az én buszomat megelőző távolsági járművel. Majd lassacskán megérkezett az én járatom is. Felszálltam. Egyetlen hely állt szabadon, egy kétfős ülés. Ablakfelőli részén kenyérmaradványok, morzsák, szárazon, szétszóra, s látszott, jóideje nem takarították már a felújított külsejű, mégis koszos, büdös járművet. Néhány méterrel arrébb karikásszemű munkás apuka ült kisfiával. Mindketten aludtak, miközben zötyögtünk át Hajdúsámsonon, egészen Nyíradonyig. A végállomás előtt két megállóval jeleztek, távoztak. Leszálltak és elsétáltak, egyenesen a homályos, kilátástalan napi monoton létbe, hogy nyugovóra térjenek, talán jéghideg huzatos szobájukban, és másnap újra a magyar valóság áldozataként hajtson az apuka a munkahelyén azért a minimális kenyérrevalóért, aminek valószínűleg minden fillérjét a családjának szenteli.
Annak idején, amikor Debrecenben megtörtént a Kossuth és a Széchenyi utca egyirányúsítása, külön buszsávokat alakítottak ki, festettek az aszfaltra. Első próbálkozásra a „BUSZ” feliratból „BUZS” lett. Tudják, mit? Meggyőződésem, hogy ez nem hiba volt. Pontosabban hiba, de nyilvánvalóan nem tudatos. Akaratlanul is görbe tükör állíttatott annak az útnak, amely látszólag egyenes és sima, de nap mint nap végigdöcögve rajta lehet csak igazán érezni, épp oly elcseszett ez az egész, mint az az elrontott felirat.
Barna Marci
Új hozzászólás