Az ország legmenőbb, legfurcsább, legextrémebb arcai – hirdeti hivatalos felületén az RTL klub a legújabb Való Világ kapcsán. Illúzióink azonban pillanatok alatt szertefoszlanak, noha magas elvárásaink már évek óta nem lehetnek a szégyenteljes műsorait is boldogan reklámozó csatorna felé.
A jubileumi tizedik VV ugyanis haszontalanabb, mint az összes korábbi. Köszönhetően annak az egyre növekvő ütemű romlásnak, amelyet a műsor ötletgazdái kezdetekben pályára állítottak. Serényen terelgetve a figyelemre vágyó szereplőket az erkölcsi lealjasodás és a teljes megszégyenülés biztos lehetősége felé.
2020-ra tehát semmiféle illúziónk nem maradt arra vonatkozóan, hogy majd valóban menő, furcsa és extrém arcokkal találkozhatunk a képernyőn. Merthogy az elégtelen kommunikációs képességekben, az aluliskolázottságban, az állatias, polgárpukkasztó viselkedésben és a demagóg, üres, céltalan párbeszédekben semmi olyan nincs, ami menő, extrém, vagy a kifejezés jó értelmében furcsa lenne.
A csatorna vezetői és a valóságshow felelősei gondosan ügyeltek arra, hogy olyan szereplőket válasszanak ki, akiknek ideális esetben semmi keresnivalójuk nem lenne a televízió keretezte nyilvános térben. Közös bennük, hogy egy féléves kondibérleten kívül semmit nem tudnak felmutatni, sok esetben végzettségük, különösebb életcéljuk sincs. Bár a kereskedelmi csatornák utóbbi éveit nézve nehéz meglepődni ezen, elvégre cáfolhatatlanul körvonalazódó tendencia, miszerint a műfaj hazai változatai elsősorban mérhetetlen bunkósággal, a valódi értékek megvetésével és ordenáré hisztériákkal kívánják megnyerni a nézők figyelmét.
Különösen fájó, hogy legalapvetőbb célközönségük a fiatalság, ám egy útját kereső, jövőjén töprengő tinédzser számára legkevésbé sem építő hatású azt látni, hogy a mondandóját harsány tesó-megszólításokkal színesítő „főhős” büszkén, már-már mellét düllesztve ecseteli, mennyire terhére vannak a tankönyvek, a kilátásban lévő érettségit pedig értéktelen porfogóként aposztrofálja.
A Nádai Anikó-Puskás Peti műsorvezetői páros, valamint a kibeszélő háttéradást visszataszító és értelmetlen üvöltésekkel vezénylő Gáspár Győző teljesítményét még erőszakkal sem lehet pozitív szövegkörnyezetbe helyezni. Akiben élt bármiféle tévhit azzal kapcsolatban, hogy az említett három személy bárminemű stílust, tartalmat, humort vagy kultúrát képes a képernyőre vinni, annak elég néhány perc a bejátszások között, máris érkezik az elsöprő cáfolat. Persze alkalmazásuk abból a szempontból mindenképp logikus, hogy nekik cseppet sem derogál megragadni a magyar televíziózás posványában.
Hová is tűntek azok az idők, amikor Vágó István hajszolta teljes bizonytalanságba válaszadóit az elménk ébren tartása mellett mindig szórakoztató Legyen Ön is milliomosban? Sebestyén Balázs Széfje, vagy a két nagyágyú közös „gyermekeként” születő Pókerarc miért nem élte meg a tizedik évadot – akár más díszletben, más műsorvezetőkkel? Elgondolkodtató, ugye?
Miképp az is, hogy napjainkban a valóságshownak, mint műfajnak még mindig van létjogosultsága hazánkban. Különösen kiábrándító, hogy ebben a formában találják legalkalmasabbnak arra, hogy nézettséget, ezáltal bevételt generáljanak, jól megtömve néhány zsebet. Mindehhez lelkiismeretfurdalás nélkül használják fel a valóságshow-nemzedékeket, a korábbi szériák együgyű karakterein szocializálódókat, akik a könnyű pénz és ismertség reményében mennek boldogan, készségesen asszisztálva a teljes lealacsonyításukat célzó rendezők instrukcióihoz. A figyeleméhség és a befektetett munkával aránytalan díjazás mellett persze komoly vonzerő lehet a hosszabb távú tévés karrier reménye is. A jelentkezőben vélhetően ott motoszkál a vágy, hogy ő legyen a következő Majka, aki agilisan megmássza a kereskedelmi csatornák sok esetben gyomorforgató ranglétráját, majd él a műsorvezetés, a zsűrizés, vagy minimum a pénzért bohóckodás lehetőségével. Csakhogy a csatorna kíméletlenül veszi elejét az ilyesfajta ambícióknak: csupán a fél évnyi nyilvánosság, ami jár, mert a műsor befejeztével gátlástalanul, egyszer használatos kellékekhez illő gyorsasággal dobják félre a képzavaros fiatalokat, visszataszítva őket kijózanító valóságukba.
Ha minden jól megy, ezek a fiatalok egy napon túllépnek korábbi meggondolatlanságukon, a homlokukra csapnak, majd a botrányokat szomjazó bulvármagazinokat és gyorskajás zacskókat félretolva őszintén elgondolkoznak, feltéve maguknak a kérdést, amit szüleik, barátaik, környezetük nem, vagy csak késve tett fel: Mi lett volna, ha VV Somáék helyett többet nézem Vágó István műsorait? Na, ugye…
Tóth Sándor
Új hozzászólás