A kevésbé feszes és érdekfeszítő nulladik és a jóval lendületesebb első nap után a folytatásban már elemi erővel dübörgött a fesztivál a Campuson.
Pénteken a fesztiválozók döntő többségének figyelme egyértelműen a National Instruments Nagyszínpadján zajló koncertekre terelődött. Az alaphangot a Honeybeast adta, majd következett a helyi nagyágyú, a Tankcsapda, mely szokás szerint telt ház előtt húzta a nótát, és szokás szerint fergeteges hangulatot varázsolt a Nagyerdő szívébe. Pörögtek a régebbi és az újabb slágerek, melyeket kivétel nélkül teljes átéléssel énekelt együtt Lukács Lacival a közönség. Ennek hallatán minden túlzás nélkül olyan érzése támadt az embernek, mintha a három "rockcsempész", ha akarna, sem tudna olyan muzsikát játszani, mellyel ne hozná teljes extázisba a publikumot.
Talán hazabeszélnünk sem kell, amikor azt mondjuk, hogy a Tankcsapdánál nincs jobb zenekar Magyarországon napjainkban. És bár nemzetközi hírnevet és elismertséget nehéz elérni kicsiny hazánkból, abban is biztosak lehetünk, ha ez a formáció valamivel nyugatabbra "szökken szárba" annak idején, nagyságrendekkel többen ismernék a nevét. Ők viszont a cívisvárosból indultak, és van is annak valamifajta semmivel össze nem mérhető varázsa, amikor itthon, Debrecenben lépnek színpadra. Ezt ők maguk is többször hangsúlyozták már. Avagy teltházas Aréna ide vagy oda, a Campuson való fellépésnek, vagy épp az év végi, Főnixben adott nagykoncertnek semmi nem léphet a helyébe. És ez kölcsönösségen alapul, hisz Debrecenben, legyen szó akár zenéről, akár sportról, az emberek mindennél jobban értékelik a "helyi erőt", mely kötődik a cívisvároshoz.
A hangulat tehát adott volt ahhoz, hogy a szemtelenül fiatal, ám annál sikeresebb és tehetségesebb ausztrál dj, Alan Walker egy életre megjegyezze a debreceni közönséget. Mindeközben azok sem unatkoztak, akik a Hell Nagyszínpad mellett tették le a voksukat. Itt koncertezett sorban egymás után a Magashegyi Underground, Bye Alex és a Slepp, a Follow The Flow, a Welhello és az Irie Maffia. A központi téren és a Hallban pedig ismét hajnalig tartott a buli, melyhez többek között Deniz, a Hősök, valamint Chris Lawyer generálta a hangulatot.
Az este végén, jobban mondva, ráérős reggeli óráink egyikén aztán erős egyetértésben jegyeztük meg fesztiválozó barátaimmal, hogy hagyományosan katartikus záró nap ide vagy oda, a pénteket a koncertek minősége és az elért hangulat tekintetében is nehéz lesz felülmúlni.
A lelkesedés persze semmit nem apadt az utolsó napra, merthogy "nevekből" ismételten nem volt hiány. A Nagyszínpadon a legnagyobb hazai kedvencek közül fellépett Rúzsa Magdolna és a Halott Pénz, az este fénypontját azonban egyértelműen az amerikai Limp Bizkit előadása hozta. A hatvan percen át tartó zúzást még az sem törhette meg, hogy a kezdés után nem sokkal tekintélyes mennyiségű égi áldás zúdult a tömegre. Az idei campus utolsó nagyszínpados fellépése volt ez, mely után az első számú pódium előtti tér szemvillanás alatt ürült ki. Elvégre az élet nem állt meg "célegyenesben" sem. Nem sokkal éjfél előtt "kezdett rá" a Delinquent Habits a Hallban, őket a BSW, Andro, majd Pixa váltotta. A fiatalok pedig valósággal lubickoltak a legnépszerűbb party-fellépők előadásain.
Hajnal négy-öt körül fáradtan ugyan, de mindenki igyekezett "megnyomni" a végét. Hogy aztán egytől-egyig elégedetten térhessenek haza, megegyezve abban, hogy a "Campust jövőre sem hagyjuk ki!"
Tóth Sándor
Új hozzászólás