Egyesek szerint meg kell venni a gyereknek a drága lángost a strandon, mások szerint nem. Mitől jó egy szülő?
A minap édesanyák beszélgetését olvastam a népszerű közösségi oldalon. Egy anyuka dühösen írta: mégis csak borzasztó, hogy az egyik balatoni strandon, ahová ellátogatott a hétvégén a gyermekeivel, több mint 500 forintba kerül a lángos. Ő, aki három gyermeket nevel egyedül, vérlázítónak tartja, hogy ilyen sok pénzt ki kell adnia lángosra, ez azért mindennek a teteje. Mit tegyen a szegény szülő, akinek nincs erre pénze? Még ha hozzávesszük a három adag fagyit is, az már kész vagyon. Fel is szólította olvasóit, osszák meg a posztot, hogy jusson el minél több emberhez, milyen felháborító dolgok történnek ma Magyarországon.
Sok együttérző hozzászólás érkezett, mindenki elmarasztalta a pénzéhes lángossütőst, a szociálisan érzéketlen üdülőhelyeket, szót emelt a kispénzűek lehetetlen helyzete miatt. Csupán egy anyuka volt, aki szociális érzékenységtől vezérelve próbálta szegény édesanyát vigasztalni, hogy nem olyan nagy a baj, hiszen nem fontos a gyerekeknek lángost enniük, lehet otthonról vinni ebédre szendvicset, házi süteményt, ami sokkal kevesebb pénzből kihozható. Örüljenek, hogy el tudtak menni a Balatonra, volt pénzük az útiköltségre, a szállásra. Lángos nélkül is nagyon jól érezheti magát a család. Ő is egyedül nevelte annak idején a gyermekeit, és úgy is nagy örömöt tudott szerezni nekik, ha otthonról vitték az ebédet, nem a drága lángost vették meg.
Ezzel a véleményével nem nyerte el a hozzászólók szimpátiáját. Egy emberként rontott rá a sok felbőszült anyuka. Kioktató stílusban értésére adták, hogy igenis mindenkinek joga van a strandon lángost enni. Kioktatták, hogy ha a gyerek elmegy nyaralni, akkor ne egyen szendvicset, úgy, mint otthon, mert akkor mitől nyaralás a nyaralás. Eléggé elmarasztalható az az anya, aki még egy lángost sem tud megvenni. Egy anya nem mondhatja a gyermekének, hogy nem veszünk lángost, mert nincs rá pénzünk. Szegény gyereknek végzetesen megsérül a lelke, ha meglátja, hogy más lángost eszik, ő pedig nem kap, mert nincs rá pénzük. Szégyellheti magát az a szülő, aki elnézi, hogy a gyereke sír valamiért, és nem veszi meg neki. Ne is vállaljon gyereket az, aki nem tud neki mindent megadni, amit a gyerek akar.
Elgondolkoztam ezen a kifakadáson. Azok az édesanyák vajon mindent megkaptak a szüleiktől annak idején, akik szerint a gyereknek joga van mindent megkapni, amit kér? Vagy saját szüleiket is semmirevalónak bélyegzik, amiért nem tudtak megvenni nekik mindent, amire vágytak? Milyen lesz a személyiségfejlődése annak a gyereknek, aki ilyen mintát kap otthon? Ha nem tanulja meg a korlátokat, egyre zsarnokabbá válik, mert hisz joga van mindent megkapni, és a szülő arra való, hogy mindent megvegyen. Már nem kér, hanem követel…mert neki mindenhez joga van. A szülő pedig robotol 10-12 órában, másodállást vállal, képes akár másokon átgázolva is anyagi előnyökhöz jutni, csak, hogy a gyereke ne emeljen kifogást ellene, ne legyen elégedetlen, ne bántódjon meg érzékeny lelke, hogy valamit nem kaphatott meg. Az első osztályos füzetcsomag mellett már ott kell lenni az okostelefonnak, tabletnek, mert anélkül nem léphet a gyerek iskolába, nem maradhat el a többiektől. A fogyasztói társadalom pedig egyre több csábító dolgot kínál a fiataloknak, amiért szüleiket nyaggathatják. Ők pedig megveszik, mert jó anyák, apák akarnak lenni.
Egyre inkább terjedőben van ez a felfogás. Kétgyermekes édesanyaként aggódva figyelem, mi lesz ennek a vége. Félnek a fiatalok gyermeket vállalni, mert tudják, hogy képtelenség mindent megadni neki, és amit adni tudnak, arról azt gondolják, kevés. A társadalom döntő többségének elvárása, hogy a gyerek mindent kapjon meg, mert joga van hozzá, hogy neki is meg legyen mindene, ami a többieknek. Alkalmatlannak érzik magukat a fiatalok a szülői szerepre. Hányszor elhangzik a mondat: mire vállaljunk gyermeket? A semmire? Először legyen meg a gyerekszoba, utána jöhet a gyerek. Elhagyják a hazájukat, megpróbálják, hátha külföldön nagyobb jólétet tudnak teremteni a családjuknak. Idős szüleiket itt hagyják betegségben, magányban. Úgy gondolják, a határ átlépésével átléphetik a korlátaikat is. Nem a lehetőségeikhez, hanem a többségi elvárásokhoz igazodva szeretnének élni, és ezt a felfogást adják majd tovább a gyermekeiknek. Érdemes elgondolkodni rajta: jól van ez így?
Szarka Margit
Új hozzászólás