Az öreg kandúr időről-időre figyelmeztetésben részesült: jobb, ha megül a fenekén, mert az ifjabb generáció tagjai átszabják a gereznáját.
Persze, őkelme számára mindez csak falra hányt borsó, pedig már nem az a fiatal, erőtől duzzadó titán, aki uralta a környék macskapopulációját. Maga mellett senkit sem tűrt meg. Elűzött minden territóriumába merészkedőt vagy a gazdi hozta fajtatársat. Mély, basszus nyávogása a legbátrabb bajszos hátán is felállította a szőrt.
A daliás idők elmúltak. Tizenkét éves korára (emberi mértékben nyolcvannégy) vén trottyossá gyengült, ám a virtus nem halt ki belőle. A minap is őkelme napozni kívánt. A januári napsütés D-vitaminpótlásra inspirálta. A szürke téli napokon húsz órát alszik, kettőt ocsúd, egyet eszik, a maradék időben pedig territóriuma határain őrjáratozik. Most azonban a napfény aktivizálta. A kertszomszéd kerítésénél emelt pajta a kandúr kedvenc tartózkodási helye. Ha a tető, kémény melletti nyílásán alámerült a mélységbe, a látogatás rövid időn belül mindig pofonpartiba torkollott. Az agresszív macsek mindenkit hülyére vert, hogy aztán a gazdihoz poroszkálva begyűjtse az elismerés simogatásait. Ekkor néha hajlandóságot mutatott némi dorombolásszerű morgásra.
Szóval, a minap a fal mentén ejtőzve napenergiával szívta fel magát. Így megerősödve, helyből ugrott fel a kerítésre (pedig az utóbbi időben már nem ment). A kerítés léceinek élén peckesen egyensúlyozva indult a pajta irányába. A szomszéd megtermett ebe hiába tombolt alatta, magassági fölényétől biztonságban tudva magát, kutyába se vette. Igen ám, de a pajtatetőn az ősellenség várta, a szintén fekete kandúr (valószínűleg valamelyik utód). Ha harcról van szó, a rokoni kötelékek nem számítanak. A tetőn várakozó hiába nyávoghatta: papa, a közeledőt a legkevésbé sem hatotta meg. Neki a hely kellett. Mint egy lassított filmben, testét úgy lopta a másik mellé. Vele párhuzamos pozíciót felvéve, basszus hangján beleordított a tetőbitorló fülébe. Az ellenfél vékony cincogása nem tűnt meggyőzőnek. A kandúr legalább tucatszor bődült el, ami cafatokra rongyolhatta az ellenbajszos idegeit. Dobhártya repesztetten pattant fel, adta fel a verbális bunyót, ugrott le a tetőről (majdnem az acsarkodó házőrző macskautálattól habzó szájába). A kandúr hosszan meredt utána, meggyőződendő, hogy a másik nemcsak cselből hátrált meg. Az bizony örült, hogy a hangos összetűzést nem követte komolyabb adok-kapok.
A kandúr elégedetten lazított. Leheveredett, mert elvégre ezért jött. A pala jobban felmelegszik, mint bármi másféle építőanyag, neki pedig minél több meleg, minél több D-vitamin kellett. Megkezdte „akkumulátorai” feltöltését.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás