Autó, autó hátán. Óriási csúcsforgalom. Dugó. Araszolva halad a sor. Csökken a tempó, nő a feszültség. Innen-onnan dudálnak.
Debrecen belvárosának egyik legnagyobb kereszteződése különösen zsúfolt, amióta megszüntették a balra kanyarodás lehetőségét. Ha valaki mégis balra keresné boldogulását, választhat: vagy körbeautózza a belvárost, vagy a legközelebbi térről visszafordul. Időveszteség mindenképpen, meg légszennyezés. Meg idegesség.
Araszolunk. Felbúg a hűtővizet keringető ventilátor az autómban. Pedig délelőtt van, nincs túl meleg. Egyre idegesebb vagyok, öt perc múlva az ügyvédemnél kell lennem. Csak ötszáz méter. Nem haladunk. A külső sávban mégis jobban araszolok, a jobbra kanyarodók enyhítenek a torlódáson.
Végre én kerülök az első helyre, lesem a lámpát, hogy mikor vált zöldre. De előtte még a kiegészítő jobbra zöld ad esélyt. Én viszont egyenesen mennék. Tehát állok, hogy leteljen a 66 másodperc, amit jelez a lámpa.
Ekkor mögöttem éktelen dudálás bömböl az égbe. Nem először kerülök hasonló helyzetbe, így a vérnyomásom a Nagytemplom tetejéig szökik. Harangozás helyett a kéziféket berántom, majdnem kitépem, aztán kicsapom az ajtót, és nagy léptekkel, ordítva megyek a mögöttem álló autó vezetőjéhez. (Mintha nem is én lennék…soha nem csináltam ilyet) Egy szőke, bögyös hölgy ül büszkén az autóban, rezzenéstelen arccal figyelve.
- Miért dudál? – kérdem. - Ebből a sávból nem lehet egyenesen haladni? Csak jobbra? – ordítottam rá, úgy, hogy a túloldalról is felém fordultak. (Csak utólag szégyelltem magam.)
- Feltartja a sort – jött a flegma válasz.
Ledermedtem a pökhendi választól, aztán hirtelen kiszakadt belőlem a felelet:
- Ne dudáljon, nem érdekel a dudája! Akármilyen a dudája, én nem fogok senkinek a kedvéért jobbra kanyarodni! És nem kanyarodok se jobbra, se balra. Senkinek a kedvéért!
Azzal visszaültem az autómba remegő lábakkal, és elindultam előre. Egyenesen.
Akárki, akármit gondol, a magam választotta utat nem hagyom el.
Barna Attila
Új hozzászólás