Különös érzés reggel 8 órakor úgy belépni egy egyetemi előadóterembe, hogy pont azok hiányoznak belőle, akik miatt létrehozták: a hallgatók. Üresen ásítoznak a padok, lépteim a néma csendben visszhangot vernek a falakon. Süt a nap, az óriási ablakokon keresztül beárad a fény, ez ad egy kis színt a helynek.
Online zajlik immár lassan egy éve az oktatás nagy része, nincs zsivaj, nincs nevetgélés a folyosókon. Adminisztráció annál több: az interneten külön felülete van a Debreceni Egyetemen minden karnak, minden tárgynak, immár ide kell feltölteni az előadások anyagát, ide kell beíratni a hallgatókat (sőt, az oktatókat is!), és némely kurzusok esetében a vizsga is itt zajlik.
A mai tanulók nagy része már ezen nőtt fel, teljes természetességgel kérdezik (e-mailben, persze), mikor lesz feltöltve a „felhőbe” a legutóbbi előadás diasora, mert az egyikük majd letölti onnan, aztán a közösségi oldalak valamelyikén megosztják egymással.
Az orvostudomány területén a gyakorlatok személyes jelenléttel történnek, kis csoportokban, beteget azonban a medikusok így sem láthatnak. A köpenyzsebekben maradnak a fonendoszkópok, marad a virtuális vizsgálat. Ezen a téren még nagyon gyerekcipőben járunk, bár hallani egyre többször, hogy ez lesz a jövő.
Jelenleg azonban még az oktatás is nehézséget jelent. A koronavírus-járvány új, eddig ismeretlen helyzet elé állított minket, mindenkit érintett valamilyen szinten, a változáshoz alkalmazkodnunk kellett, ami pedig nem egyszerű, főleg egy olyan szakmát tekintve, ahol a személyes jelenlét kiemelten fontos lenne. Az új keretek közé azonban jelenleg ez nem fér be, változásra sarkallta a tanárembereket a világ. Ki előbb, ki utóbb, de lassan mindenki kitapossa az ösvényt, vissza-visszatérve egyre ismerősebb lesz a táj.
„Menjünk szobára!” – hangzik fel viccesen egy délután az egyik oktatótól, a kijelentésen már el sem pirulok, a számítógépen kell segíteni a videó-konferencia elindításában.
- Még soha nem adtál elő a Webexen? – kérdezem, a válasz egy kurta „nem”, íme, eljött egy „első” ideje.
Pár kattintás alatt végzünk az előkészületekkel: diasor betöltve, képernyő megosztva, az online „tanterembe” már be is sorjáztak a nebulók, én pedig egy tétova pillantást kapok az előadótól, hogy kezdheti-e, vajon látják, hallják-e őt a hallgatók? Hüvelykujjamat felmutatva megadom a jelet: kezdheti, minden rendben lesz.
„Újvilág” ez, nem földrajzi, hanem társadalmi értelemben. Otthonunk lett a legújabb tanterem, amely szinte végtelen méretűvé tágult: nincs helyhez kötve senki, aki tanulni vagy akár dolgozni akar.
- Senki nem volt felkészülve ilyen helyzetre. Sem eszközök, sem kidolgozott módszerek nem voltak arra, hogy egyik napról a másikra teljesen átálljunk az online oktatásra – beszélgetőtársam ezúttal Kovács Gábor, aki egy multinacionális cégnél oktató. Április óta egy alkalommal sem találkozott személyesen a tanítványaival, dolgozószobájából tölti be leendő kollégái fejébe a szakmai tudást.
- Kezdetben nem voltak információink, hogyan lenne célszerű csinálni ezt az egészet, különböző fórumokon kérdezgették egymást az emberek (tanárok a tanárokat), ki milyen módszerrel próbálkozik, kinek mi vált be. Szép lassan a gyakorlat kifejlesztette a legjobb megoldásokat, ma már nem okoz nehézséget egy elektronikus tananyag összeállítása és oktatása. A mikrofonok, kamerák be vannak kapcsolva a tanulóknál, így könnyebb a kapcsolatfelvétel, az oktatás előtt szépen felöltöznek, beállítják a helyes megvilágítást, ez mind segít fókuszálni. Rengeteg konferenciaprogramot, alkalmazást találhatunk, ahol egy ilyen oktatás megvalósulhat, széles a választék, vannak ingyenes, illetve fizetős lehetőség is. Valódi verseny alakult ki a különböző, erre szakosodott cégek között, senki sem akart lemaradni, újabb és újabb megoldások születtek azért, hogy megkönnyítsék a tanárok helyzetét. Interaktív oktatóprogramok egész tárháza áll rendelkezésre, csak győzzünk közülük választani.
Gábor több ilyet is mutat nekem, ő felváltva dolgozik rajtuk témától függően, hiszen a különböző típusú feladatokhoz más-más az optimális. Kis hezitálás után magam is kiválasztok egyet, lássuk, mihez tudunk kezdeni vele. Gyermeki kíváncsisággal vetem bele magamat a munkába, szerencsére a program sokat segít a gyakorlatlanoknak, leírások, magyarázatok bukkannak fel a kurzor nyomán: ha ide kattintasz, ez fog történni, ha oda, akkor amaz. Nemsokára sikerül legyártanom egy róka anatómiáját bemutató kis oktatóképet. Az állat különböző részeire kattintva felugrik az adott testrészre vonatkozó, leírást tartalmazó apró ablak, sőt, ha időm engedte volna, még hangos kommentárt is fűzhettem volna hozzá, ami szintén kattintással elérhető.
Csodálkozással vegyülő boldog arcom láttán a rutinos beszélgetőtársam csak kedvesen felnevet, ez semmi, a tanulókat ennél sokkal jobban be lehet vonni az oktatásba. Nemcsak a kérdések, a válaszok is lehetnek kreatívak, a program is erre sarkall. A különböző feladatokhoz mindig visszatérhetünk, többször újrakezdhetjük. Sok esetben ezek okostelefonon is működnek, a mai világban pedig ez az, ami leginkább teret hódít.
Nagyot sóhajtva mélázok el. És az üres tantermek? A közösség hiánya?
- Nem az online oktatás szigetel el, hanem a vírus – mondja Gábor. – Sőt, most az internet által tudjuk tartani a kapcsolatot, sokszor az oktatás után a leendő munkatársak ki sem lépnek a beszélgetésből, hanem maradnak „szociális életet” élni, viccelődnek, ismerkednek.
Ez a nap is eltelt.
Másnap korán kelek: órám van. Online. Már küldik is a meghívót, ott találkozunk.
Égerházi Edit
Új hozzászólás