A nénike az ABC előtt ácsorogva pénzt számolt. Markában cincogtak a forintok. Miközben egyik kezében kicsinyke vagyonát szorongatta, másikkal zsebeiben kotorászott, hátha tetten ér egy-két huncutul bújócskázó ötforintost. Az élet azonban rideg, érzéketlen. Maradt annyi, amennyi.
Csalódottan, gondoktól ráncolt homlokkal lépett az üzletbe. Fejben szorzott, osztott, mit engedhet meg magának abból a szinte semmiből, ami a tenyerében lapult. Az éhség nagy úr, s ő még aznap nem evett, miközben az idő délutánba készült hajolni. Mély lélegzetet véve a hentes pulthoz sorolt be. Előtte éppen harmincdekányi téli szalámit szeleteltek. Idejét sem tudja, mikor evett utoljára ily fejedelmi falatokat. Lassan már az ízére sem emlékszik. Kis nyugdíjából tíz deka párizsi is luxus. Most is remegő, szégyenlős hangon kért két szeletet.
- Vékony legyen. – tette hozzá alig hallhatóan.
A kenyeresnél bosszúsan olvasta az árcédulát: a zsemle két forinttal drágább. Azért zacskóba pakolt három darabot. Ennyivel kihúzza holnapig.
Vett még egy kiló lisztet. Otthon sós pogácsát süt. Kiváltja vele a kenyeret.
A kosara alján gubbasztó szerény mennyiséggel sorolt a pénztárhoz. A vásároltakat a futószalagra helyezte. A fizetendő összeg tekintetében bizonytalanná vált. Idős korára sem vált erősségévé a fejszámolás. Csak remélni merte, hogy elég lesz a nála lévő kevés forintocska.
Nem lett. Kerek százasnyi hibádzott. A bolt előtti rovancsnál két tízest is ötvenesnek nézett. Most bosszankodott, amiért okuláréját nem hozta magával. Mit tegyen? A zsemlétől vagy a liszttől váljon meg? A pénztár előtt tehetetlenül toporgott. Az alkalmazott és a vásárlók is türelmesen várták a döntést. Nem ágáltak, a sor feltartása miatti hangos méltatlankodás is elmaradt. Valahogy mindenki átérezte a helyzet keserű szomorúságát. A szegénység ily pőre megnyilvánulása sokkolta a sorban állókat.
Egy, csak egy legény akadt a helyiségben, aki reagált a helyzetre. A tinédzserkorú a legfrissebb trendi szerkóban, világmárkás cuccokban várakozott a nénike mögött. Fogai rágógumit őröltek, hallójáratai fülhallgatóval dugaszoltak, feje ritmusra bólogatott. A történéseket felmérve, megértve, zsebébe nyúlt, s egy laza csuklómozdulattal húszezrest penderített az áruszalagra. A nénike döbbenten meredt a bankóra. Jó ideje már csak fotókon látott ekkora címletet.
- Fogja ki a néninek! – bökte oda foghegyről a pénztárosnak.
- Ne tegye! – rimánkodott a néni. – Nem tudom megadni. Szegény vagyok. Látja!
- Nem is kell – válaszolt az ifjú ellentmondást nem tűrően, azzal a papírpénzt közelebb tolta a pénztároshoz, aki tétován hol a fiatalra, hol a nénire pislantott.
- Mi lesz már? – türelmetlenkedett a nagylelkű, mire végre munkához látott a bolti alkalmazott. Gépébe ütötte a tételek ellenértékét, aztán visszaadta a visszajárót.
A nénike megkövülten figyelte a körülötte, de érte zajló eseményt. Földbe gyökerezett lábbal, meredten bámulta a kifizetett szerény mennyiségű elemózsiát. Szemében könny csillogott.
- Jól van, nagyi. Elég már az emóból! – dörrent a fiú hangja. – Most már haladjunk! – azzal a futószalagra rakta a bolt pezsgőkészletének legdrágábbikát. A pénztárosnak figyelmeztetni kellett volna: fiatalkorúakat szeszes itallal nem szolgálunk ki! Most elmaradt. Szótlanul vette el az ezreseket. A fickó meg sem várva a visszajárót, hatalmas „csókolom”-mal kivágtatott az üzletből.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás