Még gyerekként az öreg miskolci természetjárók tanítottak a természet szeretetére: „Az erdőben mi vendégek vagyunk, ne zavarjuk az itt lakókat!”.
A balfi gyógyfürdő úszómedencéjében négy pályán tempózhatott az úszni vágyó. Szép csendesen teljesítették a hosszokat. Néha a startkőbe kapaszkodva pihegtek egy percet, majd újabb fordulózásba kezdtek. Ha a pályán valaki szembeúszott, illedelmesen kikerülték egymást. Eme idilli együttúszásba robbant bele egy négyfős hangos társaság. A partról fenekeseket ugrálva zuhantak a vízbe, majd ki, aztán megint hátsó fertállyal, hogy minél erősebbet csattanjon, legyen nagyobb csobbanás, hullámkeltés. A békésen úszkálók három, kettő, végül egy pályára szorultak, aztán bosszúsan kikászálódtak a vízből. Akkor fogalmazta meg egy Burgenlandba szakadt hazánkfia: „ússz, és engedj úszni!”, vagyis éljen mindeni úgy, hogy ne mások kárára tegye.
Gyerekként a Bükkben túráztunk. Bánkútról az Ablakoskő-völgyében haladtunk Nagyvisnyó felé. Halkan beszélgettünk, tiszteltük az erdő állatait, rovarait, nem állt szándékunkban megriasztani őket. Kíméletességünkért jutalmazott a természet. Alig ötven méterre mufloncsapat vágott át előttünk. Megálltak, érdeklődve bámulták a kétlábúakat, majd minden sietség nélkül továbbtrappoltak. Csigásszarvúakat azóta sem láttam szabadon.
Az idő homályából ezen emlékek merültek fel, mikor a napokban a Fancsika II. víztározón horgásztam, illetve csak kielégítetlen szándék maradt, mert tőlem száz méterre egy család telepedett meg. A gyerekek harsányan veszekedtek, az anyjuk káromkodott, a családfő pedig tökig tekerte autórádiója hangerő gombját, így a környéket „ellátta” kedvenc lakodalmas rock egyvelegével. A kapások azonnal megszűntek. Minden valamire való hal ijedtében a túlpartig úszott. A férfi horgászott. Rövid időn belül átkozta a tavat, a halállományt, a tó kezelőjét mivelhogy a csalira egyetlen egy pikkelyes sem harapott (Miért nem telepítenek halakat? Biztos zsebre vágják a telepítésre szánt pénzt.). Sikertelenségét kompenzálandó számolatlan mennyiségben öntötte magába a sört, a kiürült dobozokat pedig dobálta szanaszét. A környéken kapásra váró sporik lassan csomagoltak és odébbálltak, orruk alatt nem éppen jókívánságokat dünnyögve. Egy óra múlva kilométeres körzetben nem maradt élő ember, melyből a részegedő férfi és lármás családja semmit sem vett észre.
Én sem bírtam sokáig. Ráadásul a lakodalmas rockkal a világból ki lehet zavarni. Csomagoltam. Távoztam. A bömbölő zenét a 48-as útra fordulva is hallottam.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás