A négynapos hétvége egy jótétemény. Ünnepelhetünk, pihenhetünk. Anno az ünnepre helyezték a hangsúlyt. Az 1886-os haymarketi zavargás (sztrájkolók, anarchisták, rendőrök és egyenruhások közé dobott bomba) tizenegy áldozatának (hét rendőr, négy tüntető) emlékére a II. Internacionálé május 1-jét (igaz a robbantás május 4-én történt) a munka ünnepévé nyilvánította.
Szovjetunióban és a később uralma alá hajtott közép- és kelet-európai országokban állami ünnep szintjére emelték. Ez alkalom volt a szocializmus dicsőítésére. A kötelező felvonulást követően kötelező volt az ünnepi gyűlésen való részvétel. A vezérszónok az elért termelési eredményekről, a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságról zengedezett, hálát adott az éppen ügyeletes szovjet főtitkárnak (Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, stb.) a népek békéjéért tett erőfeszítéseiért, megbélyegezte az imperializmust, szolidaritást vállalt Vietnámmal, Kubával, Angolával. Kiosztották a „Kiváló Szocialista Brigád” és a „Szocialista munka hőse” plecsniket, ami után végre elérkezett a nap fénypontja: a jegyre, ingyen kapható sör és virsli. Estére a munkásosztály jól lakott, lerészegedett, másnaposan indult harcba az ötéves terv célkitűzéseinek teljesítéséért.
Mostanra a pihenésre került a hangsúly. A szakszervezetek még próbálkoznak valami május elsejei feelinggel, de retrónak is gyenguska. Különben is a munkanélkülieket, közmunkásokat, minimálbéren vegetálókat a legkevésbé érdekli az érdekvédelem, mert nem tettek értük semmit, nem tartanának ott, ahol.
A pihenők táborát erősítem. Munka van bőven, hétközben beszélünk róla eleget. Jobban érzem magam, ha legalább ünnepi vagy hétvégi alkalmakkal mellőzzük a meló, robot, arbeit, burcsa emlegetését, sztahanovista teljesítmények, dagadó mellű ömlesztését – hagyjuk a királyi tévére. Híradásai tele a munka frontján elért győzelmek jelentéseivel. Rákosi kor filmhíradóinak digitalizált utánzatai.
A tömegtől iszonyodom, így a nagyerdei majális és a stadionavató kipipálva. Irány a Fancsika! Csend, nyugalom, zöld. Ez kell nekem…, meg vadkacsa. Lányom vadkacsákról ír dolgozatot. Gondoltam, besegítek neki. Kiruccanásomat fotótúrának minősítettem.
Miután a város legolcsóbb benzinkútjánál (Diószegi út) megitattam kocsimat, a rongyminőségű Létai úton, lengéscsillapító kímélő, mérsékelt tempójú autókázással értem el a Panoráma utat. Közben egy mező közepén ifjú pár fotózkodott, az Erdőspuszta Hotel felől pedig fehér limuzin araszolt feléjük. Micsoda kontraszt! Az előkelőség, a gazdagság jelképe, a román mellékutakat idéző, szőnyegbombázásos aszfaltlyukakat „taknyolással” tömítő, szegély nélküli úton, ahol a hatvanas tempó is kaszkadőröket próbára tevő iram!
A Panoráma úton haladva az útmenti árok tele szeméttel. Jól láthatóan néhányan öntörvényűen majálisoztak.
A Fancsika II.-ön többen áztatták a zsinórt. Jól tették. Ha nem fogtak semmit, akkor is jól érezték magukat (jól érzékelhető volt)… A vadkacsák pedig ott úszkáltak a partközelben. Egy pár (gácsér és tojó), mint férj és feleség „szántották a habokat”. Úszkálásuk flottafelvonuláshoz hasonlított. Úszóhártyás lábukkal könnyedén taposva a vizet, siklottak fel-alá, kellő távolságot tartva az embertől, mint általuk veszélyforrásnak ítélt élőlénytől. Készítettem néhány képet. Köztem és kacsák közötti távolság, masinám műszaki paraméterei okán, nem a legtökéletesebbek.
A távolban feltűnt egy hattyú. Ha a kacsákkal kapcsolatban hadiflottát említettem, akkor a hattyú az anyahajó. Méltóságteljesen lavírozva úszott a nádas irányába, ahol aztán eltűnt, az őt vizslató szemem elől. Próbálkoztam lencsevégre kapásával, de túl nagy a távolság. Talán egy profi géppel megoldható feladat lett volna.
Mint horgászó ember, kíváncsi voltam a Fancsikát választó pecásokra. Fogtak-e valamit? Május 2-ától fogási tilalom miatt nem fogható ponty, a hazai zsinóráztatók legkedveltebb hala, ezért is – és persze az ünnep miatt is – sokkal többen horgásztak, mint egy átlagos hétvégén. Kapást, fogást nem láttam, de a debreceni Horváth József megmutatta, fiával közös pecázásuk eredményét, egy vödörnyi halat. A zsákmányt ezüst kárász, dévérkeszeg, és néhány vörösszárnyú keszeg alkotta.
Kacsát fényképeztem, hattyút láttam, hallal teli vödröt, csend is volt, nyugalom…, szóval mindez együtt az élmény. Még az a két kóbor eb sem rontotta hangulatom, amelyek „szoros emberfogásban” követtek, némi csirkecsontot remélve tőlem.
Hazafelé, már a Vámospércsi úton egy részeg kétfrontos harcot vívott: küzdött a gravitációval és a biciklijével is. Kétkerekűje bánta. Ellökte magától, az bénán feküdt el. Megpróbálta „talpra állítani”. Nem sikerült, de az erőlködéstől egyensúlyát vesztve, maga is mellé terült. Feltápászkodott, kétszer belerúgott a bringába. Ez persze neki fájt jobban. A további fejleményeket már nem láthattam, túlhaladtam a május elsejét a kocsmában ünneplőt.
Summa summárum: nem kell nagy dolgot tenni, hogy jól érezze magát az ember.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás