A magyar futball legnagyobb ígéreteként távozott 2008 telén, majd bő tizenkét esztendővel később hazánk válogatottjának szereplési rekordereként tért vissza nevelőegyesületéhez. Vélhetően sokan kitalálták már: Dzsudzsák Balázsról van, s lesz szó a továbbiakban is.
És most nem is annyira az út a lényeg, amit megtett a két, reményeink szerint egyaránt eredményes, debreceni időszaka között. Hisz a megtett úttal kapcsolatban mindenki előadta már a maga igazságait, nézőpontjait, értékítéleteit.
Igazságok, nézőpontok és értékítéletek helyett inkább jegyezzük le gyorsan a legfontosabbat: Dzsudzsák Balázs egy DVSC-be 2006-2007 táján beleszerető, vagy épp a DVSC-vel már jó ideje őszinte szerelemben, boldog házasságban élő szurkoló számára megkerülhetetlen és örök kedvenc. E sorok írójának alapjaiban határozta meg a futball iránti érdeklődését és annak hevületét. Hogy nem egyedi a hatás, arra a Balázs keddi bemutatására összesereglők száma és lelkesedése a legékesebb bizonyíték.
Amikor pedig főhősünk belépett az arénába, megállíthatatlanul záporozni kezdtek a legkülönfélébb emlékek. Elsőként a DVSC bajnokcsapataira gondoltam, és az elsők egyikeként ugrik be a kép a balszélen fáradhatatlanul száguldozó szőke srácról, aki pofátlan cselekkel köt csomót őrzői lábára, elemi erővel és kíméletlen precizitással tüzel. Nem csak a gyilkos balossal, hanem mostohábbnak hitt jobb lábával is. Nem véletlen, hogy 21 éves korára már helyi sztár, a nála alig fiatalabb focista-növendékek bálványa, aki Eindhovenbe szerződve a holland ligában is csúcsra ér klubjával.
Időközben pedig elkezdi gyűjtögetni a válogatott meghívókat is. Bele sem izzad a mezébe, amikor tízezrek szökkennek talpra a világbajnok Massimo Oddónak kiosztott köténye láttán. Az Eb-címvédő görögöknek hintett balos bombája után pedig rohanhatok át a szomszéd szobába, hogy a futballt akkor, s azóta már csak felszínes vonalakban követő édesapámmal is tudassam: „Apa, Dzsudzsák berúgta az első gólját a válogatottban!”. Katarzis volt a javából, nemkülönben a vezérszerep, amelyet egyre markánsabban töltött be címeres mezben. No és persze a gólok: Helsinkiben a finneknek, Bukarestben a románoknak, Eb-csoportmeccsen a portugáloknak.
„A magyar ember könnyen felejt” – írja facebook-oldalán a Trollfoci. S milyen igaz: a számlájára érkező milliárdok, a Lamborghini, a sokak által elhibázottnak gondolt karrier-menedzselés, vagy diplomata-rendszám helyett arról kellene beszélnünk, ami a pályán történt, s történik. Cselekről, gólokról, munkabírásról, fegyelemről, alázatról. Dzsudzsák Balázsróln, mint sportemberről. A többi nem számít.
És amikor kedd délután bemutatta őt a klubvezetés, már az sem számított, hogy a múlthéten még zsírosabb ajánlatra és magasabb polcon helyezkedő klub invitálására várhatott. Hisz végre a Nagyerdei Stadion gyepén áll, világosan és racionálisan határozva meg célként az NB1-et, továbbá azokat a magasságokat, melyekben a DVSC a távozásakor, s azután még jó sokáig járt.
Hogy elfogultság-e, vagy sem, nem tudom, de én hiszek neki. Egy gyerekkori kedvencnek ennyi mindenképp jár.
Tóth Sándor
Új hozzászólás