A DVSC labdarúgócsapata 1-0-ás vereséget szenvedett a történelmi mélységben lévő DVTK vendégeként. S ahogy az elmúlt egy-másfél évben az már többször előfordult, a vereség tényénél ezúttal is sokkal fájdalmasabb annak mikéntje.
„Pedig Debrecenben minden adott – ecsetelik sokan, sokféleképp. Ki irigykedve, ki örömködve, annyi persze biztos: szimpatikus, fiatal, helyi kötődésű srácokból álló, elhivatott gárda jött össze, élén egy élő legendával, a debreceni klubfutball egyik legnagyobb hatású trénerével, Herczeg Andrással. Röviden szólva, a legtöbb ponton kilátástalan honi futballközegben üdítő és becsülendő kuriózum a koncepció, melyet napjaink DVSC-je képvisel.
„Egy valami azért hiányzik, mégpedig a néző…”– mutat rá mindenki, hiszen a futballszerető tömegek szenvedélye jócskán apadt az utóbbi években, az emberek már nem a korábban tapasztalt vehemenciával mozdulnak a mérkőzésekre. Sokan a Kondás-éra utolsó egy-két évét, és a kiesőjelöltként végigbotorkált évadot jelölik meg a bajok fő forrásaként, hiszen akkor hidegültek el a szurkolók a csapattól, elvégre túl azon, hogy nem jöttek az eredmények, pozitív jövőképpel kecsegtető perspektíva sem rajzolódott ki.
A citált időszakaszban a sikerkorszak alappillérei előbb teljesen beleszürkültek a mindennapokba, majd sorra hagyták el a csapatot, minőségi erősítések pedig nem érkeztek. A 2016-os bajnoki bronzérmet már arculat és identitás nélküli játékkal érték el a fiúk, így hát nem volt véletlen a korábbi sikerkovács, Kondás Elemér távozása, majd az sem, hogy a bátor elképzelésekkel érkező, ám meglehetősen eredménytelen Leonel Pontessel a kiesés szélére sodródott az együttes. A DVSC felejthető, átlagos szereplőjévé vált a magyar futballnak, ami pedig ennél is kétségbeejtőbb, hogy mindez a klubvezetést egyáltalán nem zavarta. Nekik megfelelt a langyos víz.
Joggal gondolhatnánk, hogy mára mindez megváltozott, ám a csapat időnként érthetetlen visszaesést produkál. Ilyenkor mindig jön a pofon, most épp Miskolcon, amely kijózanít, és amelynek nyomát mi, szurkolók hitetlenkedve dörzsölgetjük az arcunkon. Nem a fizikai fájdalom miatt, sokkal inkább azért, mert nem értjük, mi történik. Nem értjük, hogy a történelmi mélyponton poroszkáló Diósgyőr ellen miért nem képesek többre, szebbre, jobbra a piros-fehérbe öltözött srácok. Nem értjük, hogy miért nem sikerül értelmezhető akciót felépíteni, és azt sem, hogy a csapat miért felejtett el megdöbbentő hirtelenséggel mindent abból a tudásból, amely az utóbbi hetekben, hónapokban már működött, és helyenként még kamatozott is.
Mindeközben Bódi Ádám egy múlt pénteki nyilatkozatában arról beszélt, hogy ez a gárda éveken belül bajnokesélyessé erősödhet. Való igaz, az esély ott van, hiszen ha a nagycsapatban és a klub utánpótlásképzésében rejlő értékekre és lehetőségekre gondolunk, tényleg semmi okunk kételkedni középpályásunk szavaiban. Az már más kérdés, hogy a vezetés is ezt akarja, vagy megfelel helyette a debreceni futballt évek óta áztató langyos víz, mely ugyan tartogathat szép pillanatokat, a hamisítatlan cívisvárosi futballőrülethez, és az új évezredben produkált sikerszériákhoz bizonyára fájón kevés lesz.
Tóth Sándor
Új hozzászólás