Nem szerettem fiatal koromban a pészach ünnepét, a zsidó húsvétot. Tiszteletben tartottam, a mózesi előírásokat, de máig él bennem a kétség, hogy mennyire tartjuk be a parancsolatokat. Véleményem szerint semennyire.
Nagyon ritka alkalom az, amikor a keresztény és a zsidó húsvét egybeesik. Idén ez megadatott.
Amíg a katolikus templomokban a feltámadásról szól a mise, a zsidóknál az Egyiptomból történő kivonulás a fő motívum. Ez hét napig tartott, erre emlékeznek a zsinagógákban.
Szóval miért nem szerettem? Mert nem ehettem azokat a dolgokat, amit egyébként az év másik 51 hetében a kedvenceim. Kenyér helyett pászka, ami a kovásztalan kenyérre utal. Ezt állítólag azért kell fogyasztani, mert amikor siettek eleink Egyiptomból, olyannyira rohantak, hogy a bedagasztott kenyérnek nem volt ideje a keléshez, és lett belőle pászka. Sorolhatnám a törvényeket napestig, felesleges. Egyrészt, mert nem világiak, másrészt, tiszteletben tartom azok szokásait, akik viszont betartják azokat.
Az apám ilyenkor elegáns öltönyt vett fel, nekünk is így kellett, anyánk meggyújtotta a gyertyákat, elmentünk este a templomba, a felnőttek imádkoztak, mi gyerekek az udvaron játszottunk. Utána otthon jött a széder, a vacsora, ahol betartottuk az ötezer éves előírásokat.
Már kamasz voltam, hosszú hajjal, trapéz farmerrel, több osztályfőnöki intővel, de a pészach, az szent volt odahaza.
Reggel Apa közölte, hogy nem lesz ott a templomban, mert vidékről későn ér haza, menjek, imádkozzam helyette is, aztán a vacsoránál már együtt lesz a család.
Dörzsöltem a tenyerem, és magamban tudtam, hogy nem a Pásti utcai zsinagógában töltöm a késő délutánt, hanem a Mikes Kelemenen, ahol a Debreceni Dózsa kézilabda csapata sorsdöntő rangadót vív a Tatabányával. Lenyűgözött akkoriban Süvöltős, Varga Pista, Kormos Jani meg a többiek, mint ahogy az ellenfélnél Kaló és társai. Ott szorongtam a lelátón öltönyben, mindenki rajtam röhögött, de nem érdekelt.
Nyolc körül haza ballagtam. Gyönyörűen megterített asztal várt, égtek a gyertyák, Apám felvette hófehér kitlijét - ima köpenyét - és engem vártak.
- Sokan voltak a templomban? - kérdezte.
- Tele volt - válaszoltam röviden.
Rám nézett és adott egy hatalmas pofont.
- Ezt azért kaptad, mert hazudtál. Én ugyanis ott voltam, de te nem - mondta, majd magához húzott és megölelt.
Soha több pofont nem kaptam tőle.
Most, néhány nappal ezelőtt ültem a széder estén, néztem a megterített asztalt és valaki nagyon hiányzott az asztalfőről. Vártam, hogy kapjak egy pofont, megkérdezzék hol jártam este - mert a templomban nem voltam -, mondjak valamit, hogy füllentésen csípjenek.
Sokáig néztem a széder tálat, ettem a csípős tormából és a különböző zöldségekből és rájuk gondoltam. A szüleimre.
Ha még egyszer kaphatnék egy pészachi pofont tőle, tőlük, én lennék a legboldogabb. És akkor az asztalon lévő keserű gyökér is édessé változna.
W. Gy.
Új hozzászólás