Péntek a bevásárlásé. Minden hét ötödik napján felkeresem a város egyik áruházát, s megveszem mindazt, ami egy hétre szükséges. A beszerzett cuccok autóba pakolásánál ritka kivétel, ha nem környékez meg egy-egy kéregető.
Régebben, amikor a bevásárlókocsikat csak százforintossal vehettük igénybe, mindig akadt vállalkozó, aki visszatolta volna a tárolóba, persze a százasért cserébe. Mióta a cég nem fél attól, hogy a bevásárlást segítő négykerekűeket tömegével tolnák haza, a kéregetők is más módszerekkel próbálkoznak.
Legutóbb fiatal, cingár, koszlott zakójú fiatalember sündörgött felém. Nem célirányosan közelített, hanem szűkülő köröket megtéve. Gondolom a megszólításra trappolás közben szedte össze bátorságát.
- Jó napot kívánok! – köszönt illedelmes, ám remegő halk hangon. – Ne vegye tiszteletlenségnek, amiért megszólítom. Segítségét kérem!
- Mégpedig? – keltette fel érdeklődésem az udvariasság. A „nincs pénzem a vonatra” típusú próbálkozásokkal tele van a hócipőm. Ha pedig nem adok, márpedig nem, mert annyira átlátszó a trükk, minden vagyok, csak jó ember nem. Még Szegeden láttam, amikor nyolc órában kolduló asszony, este a Virág cukrászdában vette a négygömbös fagylaltot. Debreceni példákkal is szolgálhatok, csak fagylalt helyett flakonos bor az összekéregetett forintokból vásárolt élvezeti cikk.
- Nincs pénzem – csak ennyit mondott.
- Sokaknak nincs – vetettem ellent, mert kíváncsivá tett a folytatás.
- Diplomás vagyok. Szégyellek kérni – sütötte le szemét, hajtotta le fejét.
- Csak nem tanár? – kérdeztem rá vaktában.
- De – szinte suttogta.
A vásárlás után nem volt nálam sok, de egy kétszázast a markába csúsztattam.
- Köszönöm – rebegte, könnyel telő szemmel.
- Hogyan jutott idáig? – tettem fel a kézenfekvő kérdés.
Mintha egy gát szakadt volna át, úgy kezdett ömölni belőle a szó.
- Három éve diplomáztam magyar-történelem szakon. Ezzel a párosítással Dunát lehet rekeszteni, de nagy nehezen találtam óraadó állást. Becsületesen dolgoztam, ezért a következő évben is számítottak munkámra. Közben összebarátkoztam az egyik kolléganővel, aztán egymásba szerettünk. Összeházasodtunk. Albérletben laktunk, de bíztunk a jövőben. A harmadik évben már kevesebb óraszámban taníthattam. Igyekeztem más munkát vállalni. Éjszakánként árufeltöltő voltam egy áruházban. Kellett a pénz. Mindig fáradt voltam. Inni kezdtem, hogy valahogy doppingoljam magam. Egyszer elaludtam, nem mentem be az órára. Még elnézték nekem, de a következőnél kirúgtak. Ezt a feleségem annyira szégyellte, hogy elköltözött és beadta a válókeresetet. Még többet ittam. Az áruházból is kidobtak. Ugye ez még nem volt elég, részegen verekedtem, ezért kaptam három hónap fogházat. Se állás, se feleség, se fedél, ráadásul priuszos is lettem… Ennél lejjebb nincs. Érzek magamban annyi erőt, hogy felkapaszkodjam, de ma még nem ettem semmit…, úgyhogy köszönöm jóságát – azzal köszönés nélkül elsietett.
Nem tudom, hihetek-e a diplomás kéregetőnek, de kívánom neki, a válságából valóban találja meg a kiutat, kezdjen új életet! Ha a kétszáz forint segítség, annak örülök, ha nem, hát nem ver földhöz a veszteség, csak óvatosabbá tesz.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás