Huszonöt éve, 1989-ben jelent meg az ÚTON, „önálló társadalmi- és politikai/közéleti hetilap”. A pártállami szervek jóváhagyása nélkül alakult új lapok közül az egyik elsőként. Másfél év „szabad levegője” hamarosan azonban illúziónak bizonyult. Az idei könyvhét alkalmából a debreceni Fórum Libri Könyváruházban, Volt egyszer egy lap címmel, dr. Szirák Péter irodalomtörténész a három alapító tag (Görömbölyi László, Dombrovszky Ádám, Turi Gábor) visszaemlékező beszélgetésen vett részt. Most Dombrovszky Ádám válaszol kérdéseinkre.
Dombrovszky Ádám szerkesztő, újságíró
- Személyes életében mit jelentett az Úton „önálló társadalmi- és politikai/közéleti hetilap”, néhány hétig „napilap” létrehozása? Volt-e bármiféle kockázata ennek a döntésnek?
- Kollégáimmal, barátaimmal olyan sajtóorgánumnál szerettünk volna dolgozni, ahol szabadon elmondhatjuk a véleményünket, ahol a kényes kérdésekről is beszélhetünk, ahol nem politikai, vagy tulajdonosi szempontok határoznak meg minden témát. A rendszerváltozás előtti Magyarországon kizárólag pártirányítású lapok léteztek, s az egypártrendszerben – különösen vidéken – nem is volt az embernek választási lehetősége, ha újságíróként akart dolgozni. Megyénkben a Hajdú-bihari Napló volt az egyetlen napilap, amelyet pedig az MSZMP megyei pártbizottsága felügyelt. 1976-ban végeztem a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–angol szakán, és kétéves gimnáziumi tanítás után ennek ellenére értelmét láttam annak, hogy újságírással foglalkozzam. A nyolcvanas évekre ugyanis a sajtóban fokozatosan erősödni kezdett a társadalomkritikai szellem, s ráadásul ilyen szempontból a Napló megérdemli a dicséretet: messze megelőzte a többi megyei napilapot. Erősített, hogy több korábbi egyetemi évfolyamtársam már ott dolgozott, s pártonkívüliként is boldogultak. Szép lassan szabadulgatott a szellem a palackból, s a nyolcvanas évek vége felé érve már egyre jobban lehetett feszíteni a húrt. A pártfelügyelet azonban megmaradt. Ugyanakkor szaporodtak a konfliktushelyzetek, hiszen nyilván egyre merészebbek lettünk, a hatalomnak viszont még volt ereje megállj parancsolni. Kiderült, hogy sportrovatvezetőként is okozhatok kellemetlen perceket: a megyei pártbizottság kezdeményezésére a Debrecen futballcsapata egy nagynevű, korábban kiváló, ám 1983-ban már romjaiban lévő edzőt szerződtetett, akitől „futballdiplomáciai eszközök bevetésével” várták az első osztályba való felkerülést. A cikkeimben nem rejtettem véka alá a véleményemet, hogy ez az ember már csak árnyéka hajdani önmagának. Utóbb igazolt is a sors: a Loki csúfos kudarccal az NB II. középmezőnyében végzett… A tréner egy edzésen megütött, s – bár később a bíróság elmarasztalta – a lap örömmel fogadta lemondásomat a rovatvezetésről. El is hangzott a tanulság: sportrovatvezetőnek sem szabad pártonkívülit kinevezni. A helyzet abszurditását ugyanakkor mutatta, hogy „büntetésből” belpolitikai rovatvezető-helyettes lettem, s mivel néhány hónap múlva betegségek miatt hosszabb távon is a belpolitikai rovatvezető látta el a főszerkesztő-helyettesi feladatokat, így én megbízott belpolitikai rovatvezetővé léptem elő… Szerencsére, a lapszerkezetben létezett egy úgynevezett pártrovat is, amelyre az MSZMP, a KISZ, meg az úttörők tartoztak, így a belpolitikai újságírás során szép lassan valódi társadalompolitikai kérdések kerülhettek az előtérbe. A nyolcvanas évek vége felé így egyre markánsabban foglalkozhattunk környezetvédelemmel, népesedéspolitikával, egészségüggyel, szegénységgel, határon túli magyarokkal, alternatív katonai szolgálattal és hasonló tabutémákkal. A lapvezetés azonban folyamatosan figyelmeztetett a határainkra. Ezért döntöttünk úgy, miután a nyolcvanas évek végén a törvények lehetővé tették független lapok alapítását, hogy mi is erre az útra lépünk. Utólag is elemezve a helyzetet, nem kis kockázatot vállaltunk, hiszen bármiféle visszarendeződés esetén egzisztenciánkat is veszíthettük volna. Mi ezt 1988 év végén az elsők között vállaltuk fel. Erre büszkék is vagyunk, s nem is érdekel, hogy később, már „nyugisabb” időkben sokan lettek nálunk hangosabbak.
- Milyen feladatokat látott el, akart ellátni a másfél év során?
- Görömbölyi László kiadóigazgatóként a kft. megszervezésében egyedül vitte a prímet. Negyedik alapító társunk, Ráthy Sanyi volt ebben leginkább a segítségére. Laci ráadásul a számítógépes tördelésben is úttörő szerepet játszott, de őrá vártak a főszerkesztői feladatok is. A másik szerkesztő, Turi Gábor a lapnál végzett munkája mellett nagy lendülettel vetette magát a politikai életbe, az MDF helyi vezetői közé tartozott. Én pedig teljes mellszélességgel a szakmával, a szerkesztéssel, az írással foglalkozhattam. Ha valaki utólag visszanézi a másfél év összefűzött példányait, tapasztalhatja: mindhármunknak nagyon fontos volt, hogy minden lapszámban valami markáns írás alá tegye le névjegyét, s a lap szerkesztése, megjelenése közös munka eredménye volt, amelybe idővel egyre erőteljesebben kapcsolódtak be fiatal, roppant tehetséges kollégáink is.
- Hogyan formálódott a szerkesztőség és az olvasók kapcsolata?
- Széles körben kerestük a kapcsolatokat, hatáskörömbe – főleg kezdetben – az alakuló politikai pártok és az ellenzéki kerekasztal megnyilvánulásai tartoztak. Sokan szólítottak meg az utcán, kerestek telefonon vagy a szerkesztőségben. Olvasói levelek sokasága is érkezett, meglepetésünkre szerte az országból. Ezért „Nyílt tér” néven a régi hagyományokat felelevenítve létre is hoztunk egy oldalt, ahová egymással homlokegyenest ellentétes véleményeket szerkesztettünk be. Fiatalok voltunk és naivak, így sajnos, egy ilyen „szabad” véleménynyilvánítás alkalmával beleszaladtunk egy provokációba.
- Az akkori ravasz-simulékony hatalomátmentő hatalom („új restauráció”) milyen pozitív döntéseire emlékszik, amelyek reményt adtak egy szélesedő társadalmi disputa megnyitásához?
- Sok ilyen volt, nem emelnék ki egyet sem. Jóhiszeműen örültünk az ilyen megnyilvánulásoknak, s persze később nagyon sokszor azt kellett tapasztalnunk, hogy taktikai lépésekről volt csupán szó, a visszarendeződés veszélye egészen sokáig megmaradt. Voltak persze, akik komolyan gondolták a rendszerváltozást, még MSZMP-vezetőt is tudok mondani: Pozsgay Imre. Mások, sajnos a többség, a saját érdekeit tartotta szem előtt, s aszerint egyensúlyozott, hogy éppen ki tűnt a legesélyesebbnek a hatalom megszerzésére. Én mindig is Antall Józsefet tartottam mintának, ám egyre inkább érzékeltem, hogy demokratikus felfogásával esélytelen a tisztességtelenséggel szemben. Ugyan korlátozottak voltak a lehetőségei, hisz – az ő szó fordulatával élve – „nem tetszettek forradalmat csinálni”, de az átmenet időszakában akkor is radikálisabban kellett volna fellépnie a régi rend képviselőivel szemben.
- Közéleti lap ellenére az ÚTON jelentős szerepet kapott a tudományos és kulturális élet kevésbé ismert peremterületeinek és személyiségeinek a bemutatása (könyvrecenzió, kiállítás megnyitó, filmlevél, bemutatók, koncertek, sorozat, interjúk, dokumentumok, színesek, tévéműsor stb.). E rövid idő ellenére volt-e valamilyen kulturális missziója ennek a független szellemi műhelynek?
- Turi Gábor eleve kulturális újságíró volt, én magyar-angol szakon végeztem, egyetemi éveimben főleg az irodalom érdekelt, Laci a tudományokhoz vonzódott, s a rendszerváltozás nélkül valószínűleg szorosabban kötődtünk volna ezekhez a területekhez. Engem a nyolcvanas évek fokozatosan ébresztettek rá, hogy a belpolitika is lehet izgalmas, hogy a demokráciának tartalmat is lehet adni Magyarországon. Így a művészetek nálam kicsit háttérbe szorultak. De valóban, társaimmal együtt fontos missziónak tekintettük, hogy az addig támogatott kultúra helyett (vagy mellé) felzárkóztassuk a tűrtet és a tiltottat. Ehhez persze már inkább szükségünk volt külső szerzőkre, s ebben nagy segítségünkre voltak értelmiségi barátaink, s azért nem kezdek a hosszú névsorba, mert nem tudnám hol abbahagyni. Sorozatban közöltük Orwell: Állati gazdaság című művét, vagy ugyancsak több részben adtuk közre Jurij Scserbak dokumentumregényét Csernobilról. S itt szólnék az Angi János által szerkesztett Tények, dokumentumok oldalunkról, amelyek elolvasása során magunk is döbbenten tapasztalhattuk, mennyire félreismertették velünk közelmúltunkat.
- Milyen munkáira, írásaira emlékszik vissza legszívesebben és miért?
- Átlapoztam a lefűzött két kötetet, és sokat találtam. A riportok közül A (szent)lélek megmutatkozása című 1990-es csíksomlyói pünkösdi búcsúról készült cikk (június 7.) számomra a legemlékezetesebb. Arról a lélekemelő eseményről tudósít, amikor hosszú évtizedek után először gyűlt össze Székelyföldön a magyarság. A Magyar Tudományos Akadémia Judaisztikai Kutatócsoportjának 1990. februári Értesítője is teljes terjedelmében átvette azt a háromrészes (1989. október 12., 19., 26.) interjút, amelyet Éliás József református lelkésszel készítettem „Adalékok a Wallenberg-rejtély megfejtéséhez” címmel. Nagyon sok visszajelzést kaptam a Cserhalmi Györggyel készített „Egyetlen pártnak sem akarok figurája lenni!” című kétrészes interjúmra (1990. január 4. és 11.). A Csurka Istvánnal való beszélgetést újraolvasva feltűnő, hogy a politikus (vagy inkább író) mennyire előre látta a rendszerváltoztatás éveit. Ez volt a címe: Az ellenzék egysége kilátástalan (1989. október 19.). 1989. december 7-én szólalt meg az Útonban az 1956-os decemberi nagy országos sztrájk évfordulóján a debreceni események szervezője, Zeke László. Újraolvasva „Az őrnagy elvtárs fel fogja magát akasztani” című interjút, teljesen a hatása alá kerültem. Még két politikai publicisztikai anyagot emelnék ki. A Budapesti Szerződés (1990. január 4.) a közép-kelet-európai közös akarat európai erejéről, míg a Szalámirúd és szeletei (1989. április 27.) a hasonló értékrendű pártok közti összefogás kulcsfontosságáról elmélkedik. S még mielőtt kedves műfajaimra, a glosszákra, színes anyagokra térnék, le is zárom ezt az összesítést. Annyit hozzátéve: 1990. március 15-én, egy év munka után az Úton belső munkatársainak titkos szavazata alapján kollégáim engem választottak a legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtó újságírónak. Az elmúlt 25 évben nem is kaptam ennél többet érő elismerést.
- A hatalomleplező privatizációs háttéralkuk miatt igen gyorsan „száműzték” Debrecenből az ÚTON szerkesztőségének tagjait. Mi történt valójában akkor?
- A Magyar Sajtó című szaklapban már az 1990/15-ös számban megírtam, hogy a vidéki megyei napilapok legradikálisabban rendszerváltó újságírói számos megyében kiváltak, és önálló lapot alapítottak. Idővel a pénzhiány miatt nyilvánvalóan nem állhatták a versenyt a később ráadásul tőkeerős külföldi cégek által privatizált volt MSZMP-lapokkal – azaz a megyei sajtó „rendszerváltása” úgy kezdődött, hogy a megyei napilapok megszabadultak a leginkább változást akaróktól. Itt Debrecenben ebbe kicsit „bekavartunk” azzal, hogy ugyanaz az osztrák csoport privatizálta a Hajdú-bihari Naplót, akikkel mi már korábban tárgyalásban voltunk, s akik nekünk ígéretet tettek arra, hogy minket vezetőként vonnak be egy közös napilap kialakításába. Ennek persze a Hajdú-bihari Napló pozícióra pályázói nagyon nem örültek, s mindent megtettek a kiszorításunkra. Emlékszem egy olyan tárgyalásra a vorarlbergi Bregenzben, ahol szinte a németül nem tudó megyei lapos delegáció jelenlétében állapodtunk meg arról, hogy az osztrákok ránk is igényt tartanak, csak egyelőre maradjunk a háttérben. Így született 1991 elejére az a megoldás, hogy a volt „útonosokból” létrehoztak (Debrecentől 220 km-re) egy budapesti szerkesztőséget, amelynek az lett a feladata, hogy országos témákkal, parlamenti cikkekkel lássa el az osztrákok által megvásárolt három északkeleti lapot. Ennek Görömbölyi Laci ideiglenesen vállalta el a vezetését, majd – mivel ő nem is akart Budapestre költözni – azt rövidesen én vettem át tőle. (Ráthy Sándor, Krecz Tibor, Sinka Zoltán és Nagy Gábor jött a fővárosba, Tóth Dénes és Porcsin Zsolt viszont nem akartak elköltözni Debrecenből.) Ez volt 1997-ig, amikor egy költségkímélő „racionalizálás” során a mi munkánkra komolyan építő szakmai tekintély Thomas Koch eltávolítása után világossá vált, hogy az Inform Stúdiónak tőlünk is végleg meg kell szabadulni.
- Személyes pályája hogyan alakult „az olvasótól való fájdalmas búcsú„ (utolsó szám címoldala) után? Meg tudta-e őrizni későbbi döntéseiben az ÚTON szellemiségét?
- Újságírói pályám csúcsának gondolom azt a másfél évet, amit az ÚTON szerkesztőségében töltöttem. Itt érezhettem leginkább, hogy saját véleményemet kompromisszumok nélkül képviselhetem. Sajnos, ez az igazi függetlenség jelentette egyben gyengeségünket is. Senki nem állt mögöttünk, anyagilag is sebezhetők voltunk, s mivel a politikai pártok mindegyike külön-külön hozzá lojális sajtót szeretett volna látni, mi magunkra maradtunk. Nem véletlen, hogy tétlenül nézték kimúlásunkat, s ma sem akad olyan politikai erő, amelyiknek akár a 25 éves jubileum alkalmából eszébe jutott volna megemlékezni a rendszerváltozás idején játszott úttörő szerepünkről. Így aztán annak idején magunk is örömmel fogadtuk az egyetlen kiutat, amikor az osztrákok a három északkeleti megyei napilappal együtt bennünket is privatizáltak. Új idők jöttek... Ugyan egész életem során nosztalgiával tekintettem az ÚTON-korszakra, a hazai lehetőségeket felmérve be kellett látnom, hogy szinte lehetetlenre vállalkoztunk. Bebizonyosodott számomra: a magát függetlennek mondó sajtó Magyarországon legfeljebb vágyálom. (Bár jócskán jelentkeztek orgánumok, amelyek ezt állították önmagukról, ám hamar kiderült, hogy mit neveznek ők pártatlanságnak.) Így innentől már az volt a célom, hogy olyan orgánumoknál vállaljak munkát, amelyeknek vagy éreztem ebbéli törekvését, vagy pedig ugyanazt a jobbközép konzervatív–nemzeti–keresztény értékrendet képviselték, amelyet én is magaménak vallok. Így dolgoztam 1990 után előbb a Szabad Európa Rádió, később a BBC magyar adásánál, a Magyar Nemzetnél, a kései Reformnál, lettem főszerkesztő a Debrecen hetilapnál, később a deol internetes lapnál, s ebből a gondolkodásból következett 2010 óta az Orbán-kormány kommunikációs stábjában vállalt szerepem is.
(Folytatjuk)
Szűk Balázs
Új hozzászólás