A regölés magyar népünk egyik legősibb, ezért is legrejtelmesebb (hej, regő rejtem), legvarázsosabb, de mind a mai napig élő, működő szokása. A téli napforduló karácsonytól vízkeresztig tartó 12 napjában, azon belül pedig elsősorban Szent István ünnepe napján és annak idő környezetében reggel, hajnalban megidézett világmagyarázó, nagy ősi összefüggéseket be- és megmutató, azt megtanító cselekedete, rítusa ez.
A Kárpát-medencében 111 éve (!) jelent meg a dr. Sebestyén Gyula által két kötetben összegyűjtött, száznál is több szövegemlék és kb. harminc dallam kottája.
Az utóbbi évtizedben Együd Árpádtól ismerhettünk meg újabb énekeket.
Területi megoszlásuk azt mutatja, hogy elsősorban Nyugat- és Dél-Dunántúl tartotta meg ezeket a kincseket, feltételezem, hogy a török kor előtt a teljes Kárpát-medence énekelte a megfelelő időben ezeket az egyszerű dallamokat.
Érdemes néhány helyét felsorolni Nagy-Magyarországnak, ahonnan „veretes” szövegeket találtak elődeink: Dozmat és Bucsu Vas megyéből, a Zala-Veszprém-Baranya megyeiek (itt „találták” a legtöbbet!) mellett az udvarhelyszéki Kénós (és Lókod), sőt még a Délvidékről is ismerünk igen mély és ősi ismeretanyagot felmutató változatokat.
Férfiak, legények, fiúk járták a fent említett sötét, fényhiányos napokon azokat a házakat, ahol házasulandók laktak, és várták, hogy „összeregöljék”, vagyis összeénekeljék őket a többiek füle hallatára.
Hasonló szokás az évkör „átellenes” pontján, Virágos Szent János éjjelén is szokásos volt a nagy tüzek mellett.
Az összeregöltek tehát várták a jövőbe mutató égi áldás emberi közvetítőit, amit a csörgős láncos bottal, köcsögdudákkal, furulyával, csengőkkel járó regösök, azaz az égi küldöttek hoznak el nekik, azaz az új, a tisztító és boldogító fényt, a meleget, az emberi élet lehetőségét. Kívánságaikban a ház lakóinak mind anyagi (étel, ital, pénz, állatok, stb.), mind szellemi javakban (isteni áldás, szerelem, boldogság, fény) bőséget, gazdagságot, teljességet kívántak.
Megidézik ilyenkor az isteni-emberi összhang és béke ősi összefüggéseit, törvényeit, mind ezek feltételét, mind következményeit. A Megváltó Fény születése (karácsony) után az újesztendőben elinduló Élethez kívánnak ilyenkor elegendő energiát, amelyet fentről kérnek a lentieknek. A szokás igyekszik ezt biztosítani, ezt az embereknek a hétköznapokba varázsolni. Nem tartom azt sem véletlennek, hogy nagy költőink közül pl. József Attila és Nagy László is megénekelték verseikben ezt a magvas hagyományt. A tél tavaszba való átmenetelének, az év-kör tovább pördülésének szent szokása ez, mely a magyarok ősi szent állatának, a Csodafiú-szarvasnak (Kénoson „rőt nagy ökör”) megidézésével és megjelenítésével „működik” csak, ez az égi feltétele annak, hogy forogjon, pörögjön az Ég nagy malmának végtelen és örökkévaló szent kereke, az Élet titka haladjon velünk-általunk is tovább szent céljai felé, hogy általunk is beteljesedjék az, amit mi csak sejtünk, és ez elég arra, hogy igent mondjunk rá, és fejet hajtsunk előtte…
Debrecenben (és a Kárpát-medencében számtalan helyen) immáron 18 éve regöl a Debreceni Regöscsapat, s élteti-éli az átadott hagyományt.
Buka László (festő-tanár)
Új hozzászólás