A boltban a hévégi bevásárlási roham miatt feltorlódott a sor a hentespult előtt. Az egyszem eladólány, nem lehetett több tizennyolcnál, gyöngyöző homlokkal iparkodott. Nem is morgolódtak a vevők, hiszen látták, a lány, amit lehet, megtesz. Csak a hallótávon kívül tébláboló boltvezetőnek jutott néhány keresetlen szó, kifogásolva szervezőképességét.
Korosabb hölgy listáról sorolta vásárolni valóit. Eltartott egy ideig, míg mindent megkapott, így akadt idő a beszélgetésre.
Negyvenes házaspár taglalta a pult kínálatát:
- Frissnek tűnik az áru – állapította meg a feleség, majd homlokát ráncolva, hangosan töprengett – nem is tudom, mit vegyek? Sanyikának kellene egy kis sonka, mert nem eszi a szalámit. Neked jó lesz a disznósajt?
- Szívemből, akarom mondani, gyomromból beszélsz, szívecském – hízelgett a férfi.
- Jó, akkor veszek húsz dekát.
- Harmincat.
- Jó, legyen harminc – bólintott az asszony beleegyezve. – Aztán ne egyszerre edd meg, mert árt a vonalaidnak! – Szúrt oda a sportos alkatú férfinak.
- Nyugi, kedvesem - mosolygott negédesen a figyelmeztetett, majd harminccal többet fekvőzöm.
Az asszony férjurához simult, kéjes élvezettel simogatta izmos karját. - „Óh, hogy tud éjszaka szorítani!” – szakadt ki egy belső sóhaj, éjszakai szeretkezéseikre gondolva, aztán hirtelen egy csókot lehelt imádottja szájára.
- Párizsit veszünk? – Zökkentette vissza magát a hölgy a valóságba.
- Hova gondolsz!? – Horkant fel a férj. – Tudod, miből készül? – Tette fel szinte vádlón a kérdést. – Ha tudnád, nem kérdeznéd.
- Jó, jó - csitítgatta az oldalborda, ámbár a kíváncsiság hamar kétvállra gyűrte nyugtatási próbálkozását. – Mégis, miből készül?
- Mindenből, ami húsipari hulladék: bőrke, csontokról nyesegetett inak, cafatok, meg egy rakás ipari zsír, mindez összepépesítve.
- Pfuj, utálatos! – Torzult el a férfi arca az őszinte undortól.
- Pfuj! – Ismételte felesége tihanyi visszhangként, s beleborzongott a hallottakba. - Mit meg nem etetnek az emberekkel! - Tromfolt férje kiselőadására.
- Sokan nem is maguknak veszik, hanem kutyáiknak, macskáiknak - ütötte a vasat a férj.
- Nem is ABC-ben, hanem állateledel boltban kellene árusítani - vélekedett fennhangon.
Előttük töpörödött anyóka került sorra. Eddig is, nyakát egyre inkább behúzva hallgatta a mögötte állók vélekedését, most meg már alig merte elmondani, mit kíván. Az eladólány unszolására szólalt csak meg. Alig hallhatóan suttogva két szelet párizsit kért.
- Kedveském, a legolcsóbbikból adjad! – Kérte szinte már néma artikulációval.
A lány együtt érzően mérte le, csomagolta be, nyújtotta át. Aztán hirtelen felderült az arca:
- Tessék csak egy kicsit várni! – Azzal gyorsan leszeletelt még húsz dekát, majd zsebében kotorászva pénzt halászott elő, és a párizsival együtt odaadta.
- De… - próbált ellenkezni az idős hölgy.
- Nincs de! - Emelte mosolyogva hangját az eladó.
A házaspár megkövülten figyelte a történést. Jól láthatóan szégyellték magukat. A hölgy nehezen, hirtelen kiszáradt torkát köszörülve szólalt meg:
- Kérek harminc deka disznósajtot!
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás