A hiperaktív házaspár túl a hetvenen akar Debrecenből a Balaton mellé költözni, az északi parton szeretnének egy „lelkes házat” találni s hozzá egy kis kertet, amelyet majd Zoltán „kitalál”.
Lányuk, a gyöngyfűző és pártakészítő Gyöngyi, a Népművészet Ifjú Mestere sajnos arra kényszerült, hogy férjével és két kislányával Angliában próbáljon szerencsét.
Gizella asszonynak volt olyan tárlata, ahol négyszáz színes, ornamens tárgyát láthatta a közönség. Nemigen akad ma Magyarországon, aki jobban tudná nála, hogyan dekorálták a különböző tájakon a lányok, asszonyok a tojásokat húsvétra készülve. Ismeri a fogásokat, hogyan festette a Vajdaságban, Kárpátalján, Erdélyben, s persze a mai Magyarország vidékein.
Csuhézsánerek és „hímesek”
Kifújja a tojást a héjból, s az üres kukót festi meg – kiállítások, gyűjtemények számára. A gyimesi csángó tojások pirosak-feketék, Salánkon pedig festetlen tojásokra „írják” a mintát. Mint mondja: - A tojás szimbolizálja a napot, az életet, az újjászületést, rajta a piros festék pedig az istenhívők számára Jézus kiontott vérét. A kedvesétől kapott hímes tojást a fiú évekig is őrizte. Európában a legelterjedtebb díszítési módok: a karcolozás, a levélrátétes mintázás, a márványozás lépesmézzel, a csepegtetés, az aranyozás, a szalma- és gyöngyrátéses, a patkolásos és a kötözéses díszítés.
Van tehát mit tudni, s Gizella asszony mindezen technikákban járatos. A csuhészobrász és hímestojás-festő népi iparművész Nagybányán született 1944ben, később élt Esztergomban s 16 éves koráig Konyáron, a kis bihari faluban, ahol a nyolc általánost végezte. Ekkor Debrecenbe költözött a család.
A csuhészobrászattal Szlovákiában ismerkedett meg, ott nagyobb a becsülete ennek a tevékenységnek, mint nálunk. A régi falusi élet jellemző figuráit formázza meg szellemesen, találékonyan természetes anyagokból: vajköpülő, kézimunkázó, gerebenező, gyapjúfonó, diótörő stb. Életképei között megtaláljuk a konyári bál megjelenítését is. Egyik betlehemi jelenete látható volt Olaszországban a giffoni betlehemes pályázat tárlatán, egy másik pedig Vatikánban a „100 jászol”-kiállításon.
A család csodálatos vendéglátó, a háziasszony különlegességeket rak az asztalra. A fűszernövényeket maga termeszti. Ha szüksége van bazsalikomra, lestyánra, citromfűre, rozmaringra, kimegy a kiskertbe s tép magának. Maga süti a sokmagvas, teljes kiőrlésű lisztből a kenyeret, amit néha sózókából (vadszilvából) készült lekvárral ken meg. Barátait gyakran megajándékozza a maga készítette gyógylikőrrel.
Tülkök és borotvatartók
Zoltánt nagyon régen rabul ejtette a pásztorművészet. Sokat tanult az egykori betyárból lett pásztor, tehát „időt tőtött” (börtönviselt) Király Zsiga hagyatékából. Valamikor absztrakt szobrok készítésével kezdte a kézművességét, aztán jött a fafaragás, majd Béres András néprajzkutató-koreográfus bátorította: foglalkozzon szarufaragással is. Kiállítási anyagainak egy részét spanyolviaszos fafaragások adják: beretvatokok, tükrösök, sótartók. Ezeket valamikor a szűrujjban hordták a pásztorok, akiknek társadalmát a kondások (kanászok), a gulyások és a csikósok adták, no és a pásztortanoncok, a bojtárok. A díszítési technikák két tájról való: Somogyból és a Felső-Tiszavidékről. Ez utóbbi Herman Ottónak köszönhetően maradt fönn. Nagy hatással volt rá a somogyhárságyi id. Kapoli Antal motívumvilága. Kilencvenhárom éves koráig élt és dolgozott az idős pásztorember, akinek egész élete „elfért” egy harminc kilométer átmérőjű területen.
Nemigen van nap, hogy Zoltán ne foglalatoskodna a műhelyében. Gyakran látni őt pormaszkban, ebben csiszolja a szarvakat, de van porelszívógépe is, másként szilikózist kapna a kis helyiségben. Ilyenkor teljes testet védő overallt visel.
– Úgy nézek ki, mint egy holdutazó vagy mint egy olvasztár – nevet magán.
A „megfertőzött” gyermek
Lányukra természetes módon, belenevelődés útján hagyományozódott a népművészet szeretete. A név kötelez, gyöngyfűző, népiékszer-készítő lett. Ért a debreceni gyöngyös párták és a sárközi gyöngyös gallérok készítéséhez. Munkái részben a paraszti hagyományokat követik, részben pedig a debreceni polgári ízlést tükrözik. A debreceni gyöngyös pártáról mondja: - Ezeréves múltra tekint vissza, a jobb módú polgárlányoknak volt ékességük, s egyben a családi vagyon egyik legértékesebb darabjaként becsülték. Két-három évszázaddal ezelőtt viselt változata még igazgyöngyökkel, drágakövekkel volt díszítve: rubinnal, smaragddal, s ezüst- és fémszállal kihímezve. Ennek hű rekonstrukciójáért az országos pályázaton előbb ezüst, majd a menyasszonyi kollekciómért aranyérmet kaptam.
A férj és feleség a magyar népi kultúra követeiként színvonalasan képviselték hazánkat számos külhoni városban (itt-ott hosszú éveken át): Késmárkon és Pöstyénben, Ljubljanában és Stuttgartban, Gyergyószárhegyen és Przemyslben. Életüket és tevékenységüket részletesen ismertetni kitöltene egy vaskos könyvet. Mindhárman rendszeresen részt vesznek az Élő Népművészet-pályázatokon, ahol rendre szép sikereket aratnak. Tisztában vannak azzal, hogy mennyit köszönhetnek az egykori népgéniusznak, azoknak az egykori névtelen alkotóknak, akik használati tárgyaik díszítésével szépítették nehéz életüket. Hárman tulajdonképpen hat népművészeti ágat képviselnek, s szereznek mind nagyobb elismerést az egész magyar népi alkotóművészetnek.
Erdei Sándor
Új hozzászólás