Nincs is jobb annál, amikor egy pusztító kánikulai napon a sivár hangulatú hivatali folyosón tölthetem a legforróbb órákat. A munkaügyi adminisztrációt megpróbáltam gyorsítani.
No, még mielőtt belevágnék az erősen kritikus történetmesélésbe, valamit hadd szögezzek le! Semmi problémám Debrecen városvezetésével, minden tiszteletem azoké, akik nap mint nap azért izzadnak, hogy a cívisváros szebbé, jobbá váljon. Szóval épp dolgozni indultam, mint bármely más hétköznapon, de bokros teendőim közé ezúttal beékelődött egy halaszthatatlan látogatás a munkaügyi központba. Csodás és gondtalan diákéveim dolgos részére továbbra is ügyelve, némi papírmunka vált időszerűvé. Egyik barátom velem tartott, hiszen hamarosan együtt dolgozunk majd. Megkaptuk a sorszámot jelző cetlit, felkutattuk a jelzett irodát. A folyosón a szokásos látvány fogadott. Látogatók szép számmal, főképp diákok, fiatalok, tekintve, hogy diákmunkáról van szó. De az összes, munkára váró ifjúra egyetlen iroda jutott csupán, egyetlen, lelkét épp kilehelni készülő hivatalnokhölggyel.
A hőmérséklet emelkedésével fordítottan arányos az emberi tűréshatár változása. A tény, hogy bizony órás várakozásra is lehetett számítani, sokunkban jókora türelmetlenséget eredményezett. Szerencsére ennek azért mindig megvan a szórakoztató oldala. Egyik, ereje teljében vitézkedő fiatal férfitársam félreérthetetlen mozdulatot tett az iroda felé. Amolyan Chuck Norris-félét. Majd ráerősített szóban is és közölte a vélhetően vele érkezett harcostársaival, hogy fogja magát és berúgja a félig üvegezett ajtót. Persze, rá kellett jönnie, hogy ez nem egy bölcs döntés. A távozókat sorra váltották újabb érkezők, majd végre mi is sorra kerültünk. Kerültünk volna. A szőke irodista sietősen, mégis flegma lendülettel távozott. Az előrelépés csak álom maradt, helyette folytatódott a monoton rémálom. A telefonomat böngésztem, hátha azzal gyorsabban telik az idő. A Lokit már megint megbüntették, ismét a szurkolók a hibásak mindenért, viszont a közgyűlés elfogadta, hogy az önkormányzat megvegye a klubot a kaszinógurutól. Mégiscsak van némi haladás. És mire ez a gondolataim közé ékelődött, máris bent ültem az ügyintéző előtt. Halvány mosollyal hozta tudtomra a kettőre mutató órára pillantva, hogy reggel óta nem tudott saját, természeti jellegű ügyeiről gondoskodni.
Kint a tömeg, fejenként egyetlen üggyel, bent egy ügyintéző a tömeg összes fájdalmával. Kis gondból adódnak a nagy bajok. Pontosan így történt ez Csehov csinovnyikjával is, aki tüsszentett, majd meghalt. Az a hivatalnok halála volt. Ez ma a hivataloké.
Barna Marci
Új hozzászólás