Míg ezeket a sorokat pötyögöm a gépembe, a háttérben a magyar sportcsatorna képei futnak, ahol élő, egyenes adásban közvetítik a honi focibajnokság első helyezettjének, a Ferencváros labdarúgóinak ünneplését.
Egy milliárdokból felturbózott, hazai srácokat elvétve felmutató, brazil, olasz, norvég, ukrán idegenlégió örül a zöld háttér előtt és ünnepli önmagát. Nekem ez a szőlő kicsit savanyú. Olyan vinkó-féle. Lehet, most sokan utálnak a kijelentésemért, de a lelkemben nem tudok szorítani a Budapestet épphogy megismerő aranylábúakért.
Más a helyzet Debrecenben. A Loki nekem szent. A piros-ferhér szín egy életérzés, katarzis, az egyletről írott sorok gorkíji mélységei nálam felérnek egy őrült naplójával.
Két csapatról beszélek. A női kézilabdáról és a futballról. Szűk két esztendeje, még mindkét gárdánál akadtak gondok. A fiúknál nagyobbak, félő volt, hogy alacsonyabb osztályban kötnek ki, köszönhetően egy elhibázott játékos és edző politikának. Aztán - szerencsére - menesztették a portugál tréner zsenit, és bedobták a "mélyvízbe" azt a Herczeg Andrást, akinek pont a kezdődő magas vérnyomásához nem hiányzott a stressz. Mindenki Bandija azonban nem tudott nemet mondani. Bent tartotta a csapatot, aztán átszervezett. Jöttek a fiatalok, néhányan még a portás kutyájának is csókolommal köszöntek, de valami megmozdult. Tavaly éppen hogy lemaradtak a dobogóról, de akkor azt mondta a mester, még nincs benne a meglepi a gárdában.
Aztán idén, a téli szünetben először jelentette ki Bandi bá', hogy meglehet a bronz, mert benne van a pakliban. És a tinik - ha néha botladozva is - de mentek előre, mint ama meszes a tüzépnél.
Vasárnap este aztán olyan fieszta kerekedett a Nagyerdei Stadionban, mint amikor először lett bajnok a Sándor Tomi-féle társaság. Herczeg a Paks elleni mérkőzés alatt ugrált, tombolt, dicsért, üvöltött, gesztikulált, és ugyanúgy csápolt, mint az újra a csapatra talált "B" közép. A mester egész héten feszült volt, de ezt a tanítványai előtt titkolta. Tudta, a fiai ugyanazt akarják, amit ő. A győzelem után a nézők a nevét skandálták, ő pedig állt a kispad előtt és elérzékenyült.
Néhány kilométerrel odébb, egy vendéglátó helyen ugyanekkor a kézis hölgyek a bajnoki szereplést ünnepelték. Jó fél esztendeje ott is egy régi-új edző, Köstner Vilmos jött tüzet oltani. Muszáj volt. Az északról érkezett Paul Oldrup nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ő is érezte, nincsenek egy hullámhosszon, a női lélek rejtelmeibe nem sikerült igazán belelátnia a skandináv szakembernek.
És akkor szóltak Vili bá'-nak. Ő pedig azonnal igent mondott. Nem is tehetett mást. Imádja a klubot, a kézilabda a kisujjában van, kétszer nyert EHF kupát, anno még Jeddivel és társaival, a szakma etalonja, véleményére mindenki kíváncsi. Azt kérték tőle, próbálja meg kivezetni a csapatot újra a nemzetközi színtérre. Nem szólt egy szót sem, bólintott, majd munkához látott. Mert meló mániás. A hét minden napján, 24 órán át. És a csajok hallgattak rá. Elfogadták, amit kért, megcsinálták ezredszer is az indítást és teletömte a csapatot fiatalokkal. Amit tőlük kér, vagy inkább követel, azt leírhatnánk bármely szakkönyvbe, csak be kell magolni, meg kell valósítani és tuti a siker.
És most itt vagyok két nagyszerű csapattal, két - általam zseninek tartott - labdás szakemberrel, akik néhány héten belül Európába viszik tanítványaikat és számos stadionban, és sportcsarnokban a helyiek majd nézegetik a netet, hogy mit is jelent az a négy betű, hogy DVSC. Elmondom én: számomra eufória!
Közben véget ért a Fradi bajnokavató. Ők is mennek majd a kontinensre, vezetőjükkel, Szerhíj Rebrovval. Sokszorosáért, mint Herczeg és Köstner együttvéve. Vajon hármójuk közül melyikük jut majd messzebb?...
Weisz György
Új hozzászólás