Amikor a történetet elmesélték, nem akartam elhinni. Szerintem nincsenek csodák. Az ember maga alakítja sorsát, ám a macskakaland megingatta ebéli hitemet.
Rendszeresen olvasok, hallok állattörténeteket. Ilyenkor hümmögetek, csóválom fejem és csak ímmel-ámmal hiszem a sztorikat. A hírügynökségek két hónapja adták hírül, hogy egy amerikai cica hét évig, hétszáz kilométert gyalogolva talált újra gazdájára. A tulajdonos elköltözött, négylábúját elajándékozta. A macskák azonban öntörvényű ragadozók, ezért az említett példány is faképnél hagyta újdonsült tartóit és útnak eredt. Szűkebb környezetemben is akadt vándorló nagybajszú. A cicust Tiszaeszláron pakolták kocsiba, s feleségem szülei Tokajba vitték. Megérkezéskor a kocsi ajtaját csak résnyire nyitották, de a puha talpúnak ennyi elég volt. Két nap múlva Eszláron nyávogott. A táv tizenkét kilométer.
Történetem macskáját Rozsdinak hívják. Szőre rozsdásvörös, innen a névválasztás. A kandúr a tél végén megbetegedett. Erősen köhögött. Klasszikus macskanáthában szenvedett. Ismerősöm megelégelte e kehelést és egy alkalommal felmarkolta, kocsiba ültette és elhajtott vele a legközelebbi állatorvoshoz. Nagy könnyelműségnek bizonyult, csak úgy betenni egy macskát. Se póráz, se állathordozó. Meg is lett a következménye. Az állatdokinál három méretes kutya acsarkodott. Öblös, erős hangjuk megijesztette a beteget. Kiugrott az ismerős öléből, és uzsgyi, az első autó alá bújt. Ismerősöm hiába szólongatta, az istennek sem akart előbújni. A gazda megkérte a kocsi tulajdonosát, álljon már arrébb, hátha sikerül a szökevényt elcsípni, aminek a felszólított készséggel eleget is tett. Mint elkötelezett állatbarát segített, ahogy tudott, de Rozsdi nem értékelte a szándékot és elfutott a vakvilágba. Ismerősöm hiába szólongatta, nem jött elő. Mit volt, mit tenni, odahagyta a szökés helyszínét. Este visszaautózott. Elcsendesedett a környék. Hátha a bujdosót kevésbé zavarják a zajok, meg kicsit lenyugodott, az éhségről nem is beszélve (szeret esténként még egy kicsit nassolni). De nem! A tulaj másnap reggel és este is kereste.
A gazda egyre szomorúbban gondolta: a macska elveszett. Magát okolta. Könnyelműen szállította az állatot, pedig felnevelt már néhány macskagenerációt. Aznap este rosszkedvűen feküdt le. Éjszaka is Rozsdiról álmodott. Többször felriadt. Azt hitte, hogy a négylábú matat az ajtónál.
Reggel fáradtan ébredt. Sűrű ásítások kíséretében botorkált ki a konyhába. Hát, mit ad isten? A macska ott ült az ablakban. A gazdit meglátva keserves nyávogásban tört ki. Két napja nem evett.
Rozsdit azóta én is láttam. Köszöni, jól van. Én pedig a mai napig hitetlenkedve csóválom fejem. A lakás és az állatorvosi rendelő között két kilométer a távolság. Közte húzódik néhány forgalmas út, vasút. A macska mégis visszatalált. Ki érti ezt? Mert én nem. A macskának lehet valami különös érzéke. Eddig butának tartottam Rozsdit, de ezt ezennel ünnepélyesen visszavonom.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás