Varga Attila debreceni kötődésű újságíró maga is hazai hős. Hajdanán a 109.-es számú fémipari szakmunkásképzőbe járt. Onnan küzdötte fel magát. Ma már elismert riporter.
A Magyar Idők munkatársa. Cikkeiben a társadalmi feszültségeket ábrázolja, emberi sorsokat mutat be. Fő műfaja a riport. Az írásait, ha csak szavakkal kellene jellemeznem, akkor a következőket írnám ide: Érzékenység, tényszerűség, sallangmentesség, és értékteremtés. A most megjelenő Hazai hősök című könyvében ötvenhat különböző ember életútját villantja fel egy-egy interjúban.
- Mi a közös vonás a hazai hősökben, és miért hősök ők?
- A napilapos újságírás lehetőséget ad jó portrék, interjúk, és riportok megírására, amelyek sajnos nagyon hamar tegnapi, elmúlt heti, korábbi cikkekké válnak, viszont mondanivalójuk, s tartalmuk nem sérül az idő múlásával. A Magyar Nemzet főmunkatársaként, s a Magyar Időknél töltött évek alatt sok olyan kivételes emberrel találkoztam, akinek története példaértékű. Az iskolai tanulmányaim alapján az a hős, aki vérét hullatta a hazáért. De most, amikor nincsenek háborúk, s látszólag civilizált világban élünk, azt hiszem ez a fogalom átalakítható. Annyi minden átalakul körülöttünk, miért ne lehetne hősként kezelni olyan embereket, akik szívós munkával egyedi dolgot teremtenek, a köz javáért cselekednek? Ilyen, szerintem hazai hősnek méltán nevezett embereket válogattam a könyvembe. Sokfelé járok az országban, és gyakran hallom az emberektől azt, hogy „a fiataloknak nyugaton a helyük, hogy boldoguljanak”, illetve azt, hogy „semmi nem megy előre az országban. Pedig annyi pozitív példánk, bizonyítékunk van a boldogulásra. Szerintem a hazai példákat kevesen mutatják fel. Pedig ma Magyarországon bárkiből bármi lehet. Alacsony sorból kikerülő emberek hihetetlen sikereket képesek elérni, mások pedig szisztematikus munkával tudnak egyedi karriert befutni. Itt van például Snétberger Ferenc gitárművész, aki salgótarjáni szintó roma családból küzdötte fel magát a világhírig, és egy zenei tehetségeket felkaroló központot működtet, Szarvas József színész, aki tanyán nőtt fel, és debreceni hentestanulóként akart színész lenni, s ma a Nemzeti Színház vezető színésze, Jónyer István, aki az asztalitenisz edzések után éjszakánként futott még néhány órát, hogy legyőzze a kínai világbajnokokat, és sikerült is neki. Vagy ismeri valaki Péteri Károlyt, aki a miskolci vasmű iparióra javítójaként felmondott, elutazott az olaszországi Cremonába, s anyagi nélkülözések közepette kitanulta a hegedűkészítést? Később egy miskolci panellakásban működtette műhelyét, s milliós hangszereit ma amerikaiak és japánok vásárolják. De találkoztam a rédicsi Lendvai Zoltán pappal, a „gördeszkás atyával” is, hogy portréját megrajzoljam.
- Hogyan talál rá, az írások főszereplőire?
- Elég néha egy hír valamelyik vidéki lapból. Rettegtem az Obádovics-féle Matematika könyvtől. Aztán egy önkormányzati újság szoboravatásos képaláírásában megpillantottam a nevét. Kiderült, hogy az idős professzor egy Balaton parti faluban él. Nem volt nehéz kinyomozni a telefonszámát, és kötélnek is állt. Aztán időnként tálcán jönnek az elképesztően jó riporttémák. Amikor június 7-én jön a végzetes telefon az úrkúti mangánbányába. Akkor hívták fel a Veszprém megyében található bánya tulajdonosát az egyetlen vevőtől, a Dunaferrtől azzal, hogy a jövőben az ukránoktól vásárolják a mangánt. Másnapra összehívták az üzemvezetést, és közölték velük, hogy ezért bezár a bánya. Még aznap megtudta a szomorú hírt minden dolgozó. Na, akkor odamenni, és „leforgatni” egy riportot a könnyeikkel küszködő emberekkel, az nagy teljesítmény! Mert egy bányát bezárni nem csak annyi, hogy lehúzzák a rolót, lekapcsolják a villanyt, majd lakatot pattintanak össze, és egy tóba dobják a kulcsokat. Összetett és igen fájdalmas folyamat. Temetés! Csak az emberek érdekelnek. Riportban, interjúban, portréban. Hogyan viselkednek a konfliktusokban, hogyan épül fel a személyiségük, hogyan szilárdul meg jellemük, mi minden játszott közre a döntésükben, esetleg miként válnak példaadókká.
- Volt-e olyan, aki nem vállalta, és miért?
- Ki ne ismerné az Indul a bakterház című filmet. Jónéhány éve kinyomoztam, hogy a szókimondó Bendegúzt alakító Olvasztó Imre hol él, és mit csinál. A munkahelyéig jutottam, egy nyomdáig, ahol megígérték, hogy az üzenetemet átadják. Amikor újra hívtam őket, azt mondták, hogy átadták, ő tudja, hogy miért nem jelentkezett. Pár hétre rá jött a rettenetes hír, hogy az egykori gyermekszínész öngyilkos lett. Nagyon sajnálom. Másik történet. A fiam gyermekorvosa nagyon ismert egykori olimpikon. Szerettem volna róla egy portrét írni. Már igent mondott, de kiderült, hogy ő a lakásába nem enged be szinte senkit sem, így egy kávézóban tudna velem beszélgetni, vagy minálunk. Nekem egy portréhoz látnom kell a környezetét, amely jellemzi őt, a könyveket a polcon, a képeket a falon, így végül nem írtam róla semmit sem. Lám, Magyari Béla űrhajósnál járva a tárgyak figyeléséből kiderült, hogy a kozmonauta, aki végül nem járt az űrben, s rá is ment erre az élete – búvárkodik. Micsoda párhuzam! Ezt látni kellett egy jó, a Hazai hősökben olvasható portré megírásához.
- Hogyan teremti meg első találkozáskor a kellő összhangot az interjú alanyaival?
- Debrecenben voltam szakmunkástanuló, dolgoztam raktárosként, árú-összeállítóként, TMK lakatosként, tehát egészen lentről kezdtem. Nagyon tudok alkalmazkodni, közös hangot megütni egy-egy riportalannyal. A portréknál, interjúknál ez más, ott az alapos felkészülés hozza meg a gyümölcsét. Vannak vicces történeteim. Amikor néhány éve Torgyán Józsefnél jártam, azzal indított, hogy a fotós csinálja meg a képeit, aztán menjen a dolgára, ne lábatlankodjon ott a mi fontos beszélgetésünknél. Szerkesztő úr, igyon még egyet az én legendás frissítőmből, mert az csupán átmenet a tea és a kávé között – mondogatta. Én pedig megdicsértem azt a fotót, amelyen a Dalai lámával volt látható, s azt is, ahol Kadhafival. Miután egymást verbálisan hátbaveregettük, nem volt nehéz jót beszélgetni a politika változó vonásairól.
- A régi írások is újra olvashatóak a kötetben. Mi ennek az oka?
- Ez a kérdés így nem pontos. Az 56 portré közül tíz már olvasható a korábbi, Emberfia című kötetemben. Azok megismételhetetlen, és időtálló anyagok Lukács Lászlóról, Rófusz Ferencről és a talpig becsületes takarítónéniről, aki félmillió forintot talált a plázában, de leadta. Cserébe a pénztárcáját visszakapó vállalkozótól kapott tíz ezer forintot, s a helyi sajtó lefényképezte egy virágcsokorral a kezében, amit aztán vissza is vittek a virágboltoshoz. Tehát az értékes írásokat beleraktuk most ebbe a válogatásba, könyvbe is.
- Melyik olvasóréteg nyitott erre a műfajra?
- Az, amelyik hajlandó bemenni egy könyvesboltba, hajlandó könyvet venni a kezébe, és hajlandó 2990 forintot kifizetni érte. Egyébként egy 328 oldalas könyvért csak 2990 forintot kérni, a Porta Historica kiadó gesztusa, aki a könyvet népművelésnek szánta.
- Kik segítettek a könyv megjelenésében? Hány példányban jelent meg? Hol kapható a könyv?
- Az interjúalanyok nélkül nem jött volna létre a könyv. Hiába vagyok talán jó újságíró, szövevényes és izgalmas élettörténetük nélkül száraz és erőltetett lenne mindegyik beszélgetés. Ezerötszáz példányban jelent meg, s kapható minden nagyobb könyvesboltban.
- Utolsó szó jogán mit tenne még hozzá?
- Az állami pénzből támogatott, Magyarországon működő könyvkiadók a Hazai hősök koncepcióra nem reagáltak. A legnagyobb kiadók vezetőinek névre szólóan küldött leveleimre egyetlen választ sem kaptam. Úgy tűnik, nincs szükségünk hazai hősökre, a boldogulás magyar példáira. Vagy inkább úgy tűnik, valamiért nem akarták, hogy ilyen könyv megjelenjen. De megjelent és kapható. Így ez a könyv már önmagában is kuriózum. Mert kézbe vehető gyűjteménye a sikereinknek.
Dalnoky
Új hozzászólás