A Dunát és ezáltal hazánkat rég nem látott időjárási krízis miatt elérte az évtized legnagyobb árhulláma. Ez sok mindenre megtanítja most a polgárságot.
Összefogásra, a kritikák kezelésére, a közösségi média pszeudoerejére, a lehetetlen „csakazértis” megoldására. No meg arra, hogy bármi történjék is, Petőfinek igaza volt, amikor azt mondta: „…Azért a víz az úr!”
Hazánk középnyugati és nyugati részén most minden a védekezésről és az összefogásról szól. Aki tud, homokzsákot pakol, a hölgyek is legények a gáton, mivel most minden erő mozgósítására szükség van. Mindössze néhány nap, és Bécs elesett, Csehországban hidak dőltek össze. Elestek egy legyőzhetetlen súly alatt, amelyet az a hirtelen beáradó és lezúduló vízmennyiség jelentett, amelyhez az emberi erő és képesség már kevés volt. Budapest és a Duna hazai mentén elterülő városok még valamelyest tartják magukat. De milyen áron? Az osztrák főváros víz alatt, lakóházak, egzisztenciák váltak a folyó martalékává, míg Budapesten a víz, a Duna, a mi Dunánk, a kék Duna egy fővárost egy pillanat alatt bénított meg, közlekedési csomópontokat öntött el, és lehetetlenné tette az észszerű közlekedést hazánk központjában. Aki pedig kint van a gáton, mit csinál? Kiposztolja…vagy nem.
Azt hiszem, nem szükséges konkretizálnom, hogy miről van szó, elég, ha annyit mondok, a „nagyok” – pártállástól és hovatartozástól szigorúan függetlenül – elsődlegesnek tartják gátra érkezésük és az első homokzsák megemelése után, hogy mindezt közhírré tegyék. Az a kerekesszékes úriember, aki ugyancsak homokzsákba lapátolta a homokot, nem így gondolta. Ahogy azok a sportolók, szurkolók, klubvezetők sem, akik Dunaújvárosban léptek gátra és harcba. Kiposztolták. Igen. Hogy felhívják társaik figyelmét arra a tényre, hogy kevesen vannak a gáton, míg a Duna elviszi a partot.
Nem szeretném hosszan fejtegetni mindezt. Egyrészt: mert nem lehet, a tények magukért beszélnek. Másrészt pedig azért nem, mert legyen szó többmilliárdos jachtról vagy a krízishelyzet szülte, otthon kényszerből összetákolt lélekvesztőről, a vége mindig ugyanaz – „…Azért a víz az úr”.
Barna Marci
Új hozzászólás