Zárkában a rab az ágyán ülve, kedvese fényképét szorongatta: - Fényképedet tartom kezemben. Egy pikoló sör mellett mosolyogsz. Üde fiatalságod lenyűgöz, tündéri mosolyod rabul ejt. Emlékszem, arcod selymének érintése érzéki örömök tárháza. Szemed kékje a tenger türkizével vetekszik. Tested domborulatai, vénuszi tökéletessége, kitörölhetetlenül maródott emlékezetembe. A mintaszerűség, a tökéletesség voltál. Lelkemben ezer virággal varázsoltál tavaszt, égi boldogsággal, földi gyönyörökkel dúsítottad azt…
Az imádott meglátogatta a börtönben. A rab felháborodottan fakadt ki:
- Látogatóba jöttél. De hogyan? Hova lett a nagy Ő? Kócos hajjal, züllött másnaposságot vastagon púderezve, miért jössz hozzám? Hajad seprű, kócos, tépázott. Löttyedt, ráncos bőröd taszít. Gyűrött, koszlott ruhád méltatlan hozzád. Tönkretettek a hosszú, tivornyás esték.
A lány keserűen reagált:
- Te beszélsz, aki sitten henyélsz? A gyereknek nem te adod az ételt. Nem te keresed a kenyérre valót. A testemet árusítom. Valamiből meg kell élni. Nincs időm magamra. Belefáradtam az állandó küszködésbe, a nincstelenségbe.
Somogyi Ferenc
Új hozzászólás