Üres tekintetek, még üresebb szólamok, erkölcsi mocsok szagától átjárt mosdók és sötét tánctéren, arctalan alakok fogadtak a buliba belépve. Valóban igaz, ebben a helyzetben az egyetlen bűn a józanság.
Évzáró összejövetelt követően látogattunk el kedves cimboráimmal néhány napja a félév egyik legutolsó bulijába. Mindössze pár órát töltöttünk bent a helyszínen. Ez az idő azonban épp elég volt két rumoskólára, két mosdóhasználatra és alapos helyzettanulmányra, hogy ezek a gondolatok megszülethessenek. Az efféle bulikra márpedig igenis szükség van. Az ifjúság, az egyetemista hallgatóság számára ugyanis ez az a közeg, amelyben úgy tudja magát jól érezni, hogy felszabadultan kiadjon magából minden feszültséget - a buli után meg, ami fizikailag benne maradt.
A fül számára ezúttal a Yamina néven ismert dj-hölgy biztosította az ingereket. A tömeg sűrűjét hátulról szemlélve csupán néhány erősebben, mélyebbről indított káromkodás szűrődött ki. Mindent elnyomott az intenzív kattogás, a monoton zenei dimenzió. A közönség arca homályosan, a sötét tánctérben szinte valamennyi vendég esetében egyformává vált, akarva sem lehetett volna megállapítani, ki lökött meg, kinek a lábára léptem, vagy ki szólt hozzám. A figyelem pedig nem is tudott huzamosabb ideig egy irányba összpontosulni, hiszen az este főszereplője rendre elnyomott minden gondolatot, ahogy a mikrofonba szólt. Majd elindított egy újabb kavalkádot a bódult, pogót járó, gyakorlatilag átszellemült ifjúságnak.
Apropó, zene. Hogyan is volna tisztem minősíteni bármilyen műfajt. Ízlés dolga. Mégis feltűnt valami. A hangszerek, a dallamok eltűntek, mindent átvett az ember fölé nőtt technika. A szinte felismerhetetlenül monoton, zúgó taktusok között már alig emlékszik valaki, ki is volt Kóbor János. A 21. század technikai zajában elvész a Gyöngyhajú lány, a Fekete pillangó riadtan, emlékekkel együtt száll tovább és úrrá lesz a féktelen zavar. Pont, mint ezen az ominózus estén. Kedves társaimon kívül alig sikerült felismernem valakit. Persze akadtak egyetemről jól ismert figurák, akikkel igencsak örömteli üdvözlésekbe bonyolódtunk. Mégis egyforma viseletek, tömegesen viselt értékrendek lengtek bennünket körül és váltották egymást, ahogy egyre többen és többen jöttek szembe. Egy srác - valószínűleg csupán jóindulatát furcsán kifejezve - szája tartalmát az előtte haladó hátára sercintette - nem kimondottan nagy örömöt kiváltva az előtte haladóból. Ez azonban e közegben teljesen természetes. Épp úgy, mint a sárgán csordogáló, telt, használhatatlan toalettek, a felsorolhatatlanul sok, különböző jellegű emberi maradékkal kidekorált tükrök. Továbbá a egyhangú kattogásra, gépiesen átdolgozott zúgásra verekedő, már-már egyenpólós fiatalemberek.
Azonban mi is ott voltunk. Mert erre igenis szükség van. Kell egy hely, ahol arra az egy estére megszűnik a vírus, a politika, és csak a féktelen tombolás létezik. Mégsem szabad, hogy mindez feleméssze azt az értékes és örökítendő minőségi kultúrát, amit ez, a maga személyiségét HALLhatatlanná emelő technogeneráció egyre inkább elfelejt, sárba tipor és rezzenéstelen arccal, közönyösen leköp.
Barna Marci
Új hozzászólás