Néhány hónapja beszéltünk utoljára. Tudtam, hogy súlyos betegséggel küzd, de életkedve, írásvágya mindig felülkerekedett testi gyötrelmein.
Az új évben aztán mégis elhatároztam, felhívom telefonon, már csak azért is, mert megigért egy írást. A mobiltelefonja rögtön besípolt, jelezve: nem kapcsolható. Újra próbáltam, eredménytelenül. Előkerestem vezetékes számát, azon viszont a gépi hang közölte: ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Rossz érzésem volt. Gondoltam, ránézek Facebook oldalára, mikor járt fent legutóbb.
Rövid, fájdalmas mondat tudatta: Réti János 75-ik évében, november 20-án eltávozott az élők sorából.
Szerettem Jancsit. Néhány éve megkeresett, írhat-e a DISZPolgár magazinnak. Hát hogyne, örömmel vettem ajánlatát. Sok évvel ezelőtt ismertem meg a hajdúsági napilapnál az Újpestről előbb Nyíregyházára, majd Debrecenbe került, örökvidám kollégát. Tudtam, könnyed, olvasmányos stílusát, emberközeli témaválasztásait, finom humorát szeretik az olvasók, hasznára válik a magazinnak is, de Jancsit is lefoglalja nyugdíjas óráiban. Írt is rendszeresen, de előtte mindig felhívott, hogy szóljon, küldeni fog egy cikket. Úgy, mint legutóbb. Sajnos, ezzel az ígéretével örökre adós marad…Isten nyugosztalja!
Barna Attila
Réti János emlékére álljon most itt egyik írása abból a válogatásból, amelyet barátja, P. Szabó Gábor szerkesztett.
Uram, teremtőm
Aki Debrecenben él, annak a figyelmét aligha kerüli el az a tény, hogy kevés dolog – személy, tárgy, műalkotás vagy más szellemi termék – van „széles e hazában”, akinek vagy aminek nem volna köze a városhoz. Mert itt született, itt készült, itt jutott valaki eszébe. Itt járt iskolába, általánosba, középbe vagy feljebb: főiskolára, egyetemre, illetve még ki tudhatja hova? Itt sportolt, zenélt, kutatott, talált fel. Itt lakott, találkozott, udvarolt, szerelmeskedett, házasodott. Innen indult az országos, majd világhír felé. Itt csinálták: festették, szobrászkodták, írták, de legalábbis itt kezdték el vagy itt fejezték be. Szóval nincs olyan riportalany, beszélgetőtárs, nyilatkozó, felháborodó vagy öndicsérő, akinek a kommunikációjában ne hangzana el vagy nem lenne olvasható látható, érzékelhető Debrecen. A város, mint szellemi központ, mint földrajzi hely! Alapos a gyanúm, hogy ez, ilyen mértékben, ilyen méretekben csak egy féle módon mehetett végbe. Nevezetesen, hogy a Teremtő a teremtéskor változtatott egy kicsit saját forgatókönyvén, az általunk eddig ismert történeten. Mert, ugyebár az első napon sötét volt, őskáosz, hát nem volt mit tenni. Ezért azt mondta – állítólag -, hogy „legyen világosság!” Fel is gyújtott mindent, amit fel lehetett és lett világosság! Aztán, amikor meglett minden kötelezővel, az éggel, a földdel és a világegyetemmel, rájött, hogy ez így még kevés, sőt, alig valami, ha nincs az a hely, ahonnan minden elindul, kibontakozik és felragyog. Ekkor mondta azt, hogy „jó, jó, igaz, legyen hát Debrecen”! Egyetemmel, stadionnal, klinikával, színházzal, kórussal, középiskolákkal! Na, és nem elfelejtendő, Virágkarnevállal, hogy mást már ne is említsünk! Majd csak ez után jöttek az ég madarai, a tenger halai, a szárazföldi állatok és az ember. A hetedik napon befejezte művét, megpihent és megszentelte a hetedik napot, amit – immár megint – nyugalommal kell tölteni. Ha tetszik, ha nem! Már csak egy dolga volt hátra: megnevezni a világ közepét. A teremtő erre a dicsőségre Debrecent találta a legalkalmasabbnak. Ami, azóta is tart...
Új hozzászólás