A Kossuth rádió aktuális műsorfolyamának címe a Rendszerváltoztatók. Ebben a sorozatban azokat az embereket mutatják be, akik jelentősen hozzájárultak a ’89 utáni új világrend kialakulásához Magyarországon. Jelentem, az első „nyugati” autóm megtartása érdekében, én is harcoltam a kommunisták ellen. Ötven percre, hatékonyan blokkoltam az előző rendszer VÁM- és pénzügyőrség megyei parancsnokságának telefonvonalait.
Daihatsu Charade 1000 turbo
1985-ben a MATÁV-nál dolgoztam. Vállatok, közintézmények telefon központjait javítottuk Debrecenben. Volt egy NDK-ból ideházasodott műszerész kollégám. Manfrédnak hívták. Azzal a nem titkolt szándékkal nősült ide az NDK-ás Erfurtból, hogy egyszer majd feleségével egymásnak bakot tartva átugranak a vasfüggöny magas szögesdrótján. Cél a Német Szövetségi Köztársaság. Ezt a szerelmesek ’86-ban közös egyetértésben meg is tették. Erre, 1989. november 9-én lebontották azt a gusztustalan berlini betonfalat!
A nagy távolság ellenére heti szinten tartottuk telefonon a kapcsolatot. Ingyen volt. Ebben az időszakban a magyar állampolgárok először hozhattak be magánúton Nyugat-Európából személygépkocsit. Nekem meg pont elegem lett a román Dacia okozta komfortérzésből, ezért gyorsan megváltam tőle. Az árából „dolcsmárkát” vettem, és irány Stuttgart! Ugyanis Manfréd és felesége ott lakott. Mivel nem beszéltem jól németül (összes akkori tudásom, Möchte bite zwei bier!), kijött velem munkatársam Péter, akinek az apja huzamosabb ideje Münchenben dolgozott a BMW gyárban. Újságban található apróhirdetés alapján viszonylag gyorsan megtaláltam az ideális kis autómat egy japán Daihatsu Charade 1000 turbót. Ez a sportos kis autó ezres, három hengeres motorjával, 6,2 mp alatt volt százon, és a végsebessége elérte a 200 km/órát. A német tanácsházán a papírok intézése közben hamar kiderült, hogy Péter barátom sem bírja eléggé a német nyelvet. Ráadásul szláv kinézete miatt az ügyintéző hölgy orosz menekülteknek nézett minket. Ami, mondjuk meg őszintén, nem gyorsította ügyeink intézését. Manfréd segítségével végül meglett az összes papírunk, amivel kiléptettük az új autómat az NSZK területéről. Itthon már várt a magyar valóság. Vámkezelésre a Kassai úti vámtelepre kellett kivinni a kocsit. A papírokat átnézve az ügyintézőnő a főnöki szobába tessékelt. Onkó százados elvtárs egy rusztikus asztal mögött ült. Éppen a negyvenhatodik csikkjét próbálta elnyomni egy zsúfolt fém hamuzóban. Közben azon gondolkoztam, milyen kegyetlen gyermekkora lehetett a százados elvtársnak a neve miatt.
Nekem valahogy az Onkó névről a hímek nemi mirigyei által termelt kolloidális folyadék jutott az eszembe, amely nyomokban hímivarsejteket (spermiumokat) tartalmaz. Aztán még egy név ugrott be, az IBUSZ igazgatója, akit Vég Bélának hívtak.
– Van egy kis gond Dalnoky elvtárs! – hunyorított rám a szarukeretes szemüvege mögül. - Az autót nem tudjuk levámolni, mert hiányzik egy lényeges papír. Mégpedig az autó első, és második tulajdonosa közötti adásvétel hiteles másolata. Ön, a harmadik tulajdonos. Hiába bizonygattam, hogy annyira már nem kell az a fránya papír, mert a németek már kiléptették a kocsit az országukból. Ondó kötötte az ebet a karóhoz. Kifelé menet még azért megbiztatott.
- Tudja, ha nem lesz meg a papír, akkor a gépkocsiját lefoglaljuk – morogta rosszindulatúan.
Köszi, Ondó! Akarom mondani Onkó. Éreztem, hogy hamarabb megszerzem a titokzatos frigyládát, mint ezt a nyamvadt okiratot. Manfréd, azért kérésemre még futott egy kört. Kiderült, hogy az első tulajdonos, egy lengyel származású heringhalász valahol az Északi-tenger partján él, de hogy pontosan hol, azt nem sikerült kideríteni.
Na, gondoltam, ennyi! Oda a Dacia, meg a flancos nyugati kocsi is. Járhatok busszal. Másnap reggel épp a parizeres zsemlét ettem kakaóval a munkahelyemen, amikor támadt egy ötletem. – Te, Sanyika nem a tied a vámosok telefonközpontja?
- De igen – mondta óvatosan a kollégám, rosszat sejtve. Rögvest felvázoltam neki a helyzetem kilátástalanságát.
Azonnal a tettek mezejére léptünk. Telefonon felszóltunk, a haveroknak a főközpont rendezőjébe, hogy kapják már ki azt a pár biztosítékot a vámosok telefonvonalaiból. Nem telt el öt perc, már ügyeleti hibára jelentették a Vám és Pénzügyőrség Igazgatóságát. Sanyikával felkaptuk a műszerésztáskát, szolgálati MZ motorkerékpárra pattantunk, és már ott is voltunk. A titkárnő jobban örült nekünk, mint az év végi prémiumának. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsak voltak. Képzeljék el, minden vonalunk süket! Ráadásul, perceken belül érkezik Balogh elvtárs, az országos parancsnok.
Mi aztán nagy igyekezettel szétbontottuk a rendeződobozt. Kinyitottuk a hatalmas telefonszekrény lemezajtaját, és vadul el kezdtük a munkát imitálni.
Egy pár perc múlva kimentem egy utcai telefonfülkéhez. (akkor még nem volt mobil) Felhívtam a havert a főközpontban, hogy mehet vissza a vonali biztosíték. A telefonvonalak zsenialításunknak köszönhetően rögvest megjavultak.
Most viszont mi kértük a titkárnő segítségét, mert tudtuk, a megoldás kulcsa a világon mindenütt a portások és a titkárnők kezében van. A titkárnő eltűnt a párnázott ajtó mögött, és egy perc múlva betessékelt a főnökéhez. Kovács alezredes udvariasan hellyel kínált, meg lefoglalt Milde Sortéval, meg jugoszláv „francia konyakkal”. Cigizni nem cigiztem, az alkoholt pedig azért utasítottam vissza, mert reméltem, hogy aznap még vezethetem a kis autómat. Problémámat meghallgatva az alezredes azonnal telefonált. Berendelte Onkót. Tíz perc sem telt el, Onkó százados vigyázzállásban jelentett az alezredes előtt. Én meg a bőrkanapén terpeszkedtem, mint egy pöfeteg gomba. Éppen csak biccentettem a fejemmel köszönés helyett.
- Onkó elvtárs! Dalnoky elvtársnak van nálunk egy ügyintézés alá vont autója. Nem érdekelnek a részletek! Most 11 óra van. Délre legyen levámolva a gépkocsi.
- Értettem – mondta katonásan Onkó, és kért engedélyt távozni. Kifelé menet rám nézett. Tekintetében annyi dühöt és indulatot véltem felfedezni, amiből egy közepes családi ház téli fűtését megoldottam volna.
Innentől minden úgy ment, mint az ostorcsapás. A kocsit délben levámolták.
Kettőkor már a KPM vizsgabázisán vártam a műszaki vizsga kézzelfogható eredményét, a forgalmi engedélyt. A vizsgavezető egy adatokkal teleírt lappal a kezében lépett hozzám. – Dalnoky elvtárs, van egy kis gond!
Na, gondoltam ez is kezdi.
- A kocsi fékei a próbapadon szép eredményt hoztak, viszont a betonon nem blokkol a kerék. Valószínűleg, levegős a fékrendszer, vagy kissé olajos a fékdob.
Tudja mit! Szórjon egy fél marék apró szemű folyami homokot a fékdobba. A sóder még a Trabantokkal is csodát tesz.
- Bizony – mondtam. – az ABS ilyen jelenséget produkál! A kerekek sosem fognak blokkolni. Ráadásul elől, hátul tárcsafék van a kocsin. Abba nemigen szórok homokot.
A vizsgabiztos csodálkozó tekintetét látva, Sanyikával motorra pattantunk és az egyetemi könyvtárból hoztunk egy műszaki jellegű könyvet. Címe: Német technikai találmányok. Ebben erősen dicsérik Mercedes 1964-es szabadalmát, az ABS-t. Így ment át a műszakin a kocsi. A legnagyobb sikere mégis a munkatársaim körében volt az új autómnak. Délelőttönként (munkaidőben) oda-vissza kellett gyorsulni a kollégákkal a Galamb utcán. Csodálta is mindenki a kis japán méregzsákot. Nagy szó volt ez abban az időben, hiszen még az üzemvezető elvtársnak is csak négyütemű Trabantja volt. Na, ekkor rúgtak ki a cégtől!
(Folytatjuk)
Dalnoky
Új hozzászólás