Ha a bálványimádás szót említem valakinek, az leginkább a katolikus templomban található, festett-fényes Jézus szobrokra gondol, amelyeket a hívek simogatnak, csókolgatnak, Istenként tisztelik – az Isten helyett.
Körülbelül jól is gondolják, hiszen a bálványimádás egyik legmarkánsabb formája ez volt, és helyenként még mindig akadnak nyomai. Azonban a mai világban már sokkal több bálványunk van, amikről nem is gondolnánk, hogy bálványok. Mik lehetnek ezek?
Gondoljuk végig saját életünket! Óvodába, iskolába kerül gyermekünk. Látjuk a társakat, és hamar szemet szúr, melyik gyereken milyen ruha, milyen cipő dicskeszik. Azon egy „pipás” cipő hivalkodik, a másikor amerikai farmer feszül, a harmadikon lovaspólós emblémájú ingecske, a negyediken háromcsíkos baseball sapka. Nosza, a mi utódunk sem alábbvaló, őt is megilleti a kiemelt termék, ő sem maradhat le a többiektől, sőt! Ha lehet, még cifrábbat veszünk, hagy lássa ország és világ, fogja ő még vinni valamire, de legfőképpen: mi is vittük már valamire, nem számít a pénz.
Cseperedik a gyerekünk, belenő a tinédzserkorba, és menthetetlenül szerelmes lesz valamelyik zenei csillagba. Majd belepusztul az epekedésbe, szobája falát teleragasztja példaképe fényképeivel, hasonló ruhákban akar járni, még a haját is úgy fésüli – óh, ez borzalom, ez maga az elérhetetlen boldogság, hogy ő ott él, mi meg itt - gondolják, és esténkét barátjuknak, barinőjüknek szétzokogják mobiltelefonjukat a nagy Ő-ről áradozva, világfájdalmat enyhíteni próbálva.
Mobiltelefon! Milyen is legyen? Kínai? Na, azt nem! Minden utcasarkinak olyan van. Koreai? Az sem jó, tucatmasina. Amerikai! Almás! Legyen az egész családnak olyan! Kétévente cserélve! Lássák csak, mire vagyunk mi képesek, mit érünk mi! Hagy pukkadozzon a szomszéd! Még az autónk hátsó ablakára is ragasztunk egy almás matricát, mintha a cég képviselői, mi több: nagykövetei volnánk.
Persze az autó sem mindegy. Nem lényegtelen, hogy milyen járművel nyargalunk az örökkévalóságba, a megdicsőülésbe. Az ára közelítse meg a húsz milliót, lehetőleg elektromos legyen, de legalább hibrid, és nem árt, ha városi terepjáró. Na, azzal fuvarozni a gyerekeket a suliba, azt már megnézik. Különben is, egy ilyen járgánnyal érvényesülni sokkal könnyebb, mint egy lekopott német rozsdaboglyával. A rendőr meg sem mer állítani, a munkahelyemen csodálnak, és talán a főnököm is hamarabb előléptet, mígnem én léptetem le őt – hát csak nem leszek életem végéig beosztott. Majd én csicskázatok másokat, én nem erre születtem!
A fárasztó hét után gyúrni járunk, meg kardiózni, ez most a menő, meg a csőbarnulás, havonta meg wellnes hétvége valamelyik luxus szállodában. Nyáron kiruccanunk pihizni olaszba, görögbe, spanyolba, vagy csehbe meg a horvátokhoz, jövőre meg megyünk az USÁ-ba, mehettünk volna idén is, de már unalmas a sok repülés.
Természetesen a vasárnapokba belefér egy kis templom, már megtanultuk, már tökéletesen tudjuk, ott hogyan kell viselkedni, szeretjük a másikat, mosolygunk, hajlongunk, de az utcán a párunknak megjegyezzük, hogy az a bunkó mellettünk ülő nem átallott kínai edzőcipőben megjelenni Isten szent házában. Hát, hogy lehet így hinni? Inkább tenne föl egy vastag aranykeresztet, mint „mink” – fejezzük be felsőbbrendű gondolatainkat.
A mindennapi bálványaink belülről irányítanak. Érzékeinket, vágyainkat, tetteinket befolyásolják észrevétlenül. Néma gyilkosok, amelyek elterelik a lényegről a figyelmünket, hamis értékek, múlandó léggömbök. Mint egy látványos meditáció, egy nyakban vagy zsebben őrzött talizmán, mint az „igazmondó” napi horoszkóp, amiről azt hisszük, megmondja, megóvja a jövőnket, az életünket, segíti a boldogulásunkat, és ezért mindenben, de mindenben mi lehetünk a legjobbak, hiszen mindent a két kezünkkel kapartunk össze, mi irányítottuk a létünket, mindent csak magunknak köszönhetünk.
Pedig ez nem így van. Egyszer mindenkinek magába kellene szállnia, és megpróbálni megérteni azt, amit Pál apostol mondott: „Ki mond különbnek másoknál? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?”
Énünk bálványa egyszer le fog omlani. Csak nem mindegy, hogy mi döntjük le vagy mások.
Barna Attila
Új hozzászólás